A pezsgőt ajándékba kaptam. Fanyar, palackban érlelt fajta, régi kedvencem. Efféle italt ugyan nem ihatok, mert nem bírom se a hideget, se a buborékot, de azért úgy örülök neki, mint egykor, amikor delikát napokon, ünnepkor vagy színházban, előadás előtt kedvvel fogyasztottam.

A palackot besuvasztottam a szekrénybe, megfeledkeztem róla.

Tolakodóan gömbölyű születésnapom érkezett el májusban. Az ünneplés után néhány nappal, apám égi születésnapján, begyulladt a bölcsességfogam. Szájzáram lett, és a fájdalom lesugárzott a torkomra. Mivel az a terület másfajta sugárral is kezelve volt néhány éve, hisztérikusan reagálok a száj meg a torok gyötrelmeire, és különös nosztalgia telepedett rám a némasággal is. El is merengtem, vajon mire akar emlékeztetni az Úr? Milyen leltárt kellene készítenem? És neki van rá szüksége, vagy nekem?

Eszembe jutott a régi mániám, hogy a bölcsességünk, világképünk velünk öregszik, változik, de sosem gyarapszik.

Az ember nem birtokolhat több lelki tudást, mint amennyit gyerekként megszerez. Fogalmam sincs, hogy csontig hatoló igazság-e ez, vagy felszínes ostobaság, konyhapszichológia, de amikor ezen az elméletemen rágódtam, mindig egy szakaszt képzeltem magam elé.

Mármint azt, hogy a „bölcsességszakasz” vonul az életvonalamon, folyton megértek, megtudok, megtapasztalok valamit, a másik oldalon viszont ugyanannyit elveszítek, elfelejtek.

Kapcsolódó: Grecsó Krisztián: A középkorúságnak nincs története

A gyötrő szájzár előhozott egy régi szokásomat is, a befelé beszéd dialógusformáját. Ha meg tudok szólalni, és rá tudom aggatni kételyeim, örömeim, gond­jaim a családomra, akkor általában monológ megy a fejemben. Ha valami korlátoz a megszólalásban, akkor provokálom önmagam, polarizálok, egyszerre „többen leszek” odabent. A kétkedő énem mindjárt a hiányokat kezdte el kutatni: mit veszítettem el?

Nem a tárgyak vagy a test korrodálódására gondolok, hanem arra, más lett-e a humorom, a figyelmem, a türelmem, a kíváncsiságom. És mivel a válasz egy habkönnyű és egyértelmű igen, mindjárt azzal gyötörtem magam: mi veszett el belőlük? Beugrott a vers, Csukás kései darabja:

„Hová tűnt húsz kiló Csukás István, / egy éve még megvolt, fénykép van róla, / ennyin már érdemes eltöprengeni, hús / a húsomból: mennyországba vagy pokolba? // Mert az is egy nagy kérdés, a legnagyobb: / vajon ment vele arányosan ugyanannyi lélek? / És honnan hiányzik, ha hiányzik, / hogyan mérjem meg, hol van az a mérleg?”

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő mindössze havonta 1490 forintért.
Próbáld ki most!
Az előfizetésed egy regisztrációval egybekötött bankkártyás fizetés után azonnal elindul.
Mindössze pár kattintás, és hozzáférhetsz ehhez a tartalomhoz. Ha van már előfizetésed, lépj be .
Ajánlott videó