Abban az otthonban, ahol nemrég jártam, a környékbeli kis falvakból érkeztek a lakók. Azok, akik egyedül maradtak, s már nem engedelmeskednek az öreg lábak, nem tudják ellátni magukat, bizonytalanok a mindennapjaik. A gyerekeik meg mindannyiuknak – távol élnek.
Családias otthon volt, sokan fiatal korukból ismerik egymást, kártyáznak, beszélgetnek, bejár hozzájuk a falubeli plébános, jön a „mentálos”, akit Katikámnak hívnak – ki érti ezt a mentálhigiénés szófacsarulatot… Teltek a napok a reggeli-ebéd-vacsora között – de valami nagyon hiányzott. És akkor egyikük kimondta: az unokák!
A mentálos Katikám nem szólt semmit, elment az óvodába… Mit beszéltek, mit nem, az lett a vége, hogy azóta minden kedden egy csapat óvodás elsétál az öregek otthonába. És azóta a kedd mozgalmas nap lett a csöndes házban. Lassan egy kicsi ünnep, amire készülni lehet, hisz jönnek a gyerekek!
Nem ment minden simán. Ilonka néni összeszorította a keskeny száját, és ebédnél odasúgta a szomszédjának: „Én aztán oda nem megyek! Van azoknak nagyanyjuk, vigyék ahhoz!”
Ilonka néninek nem volt unokája.
Nem volt kinek hímezze a kis terítőket, amiket keskenyre zárt szájjal, magába fordulva varrogatott – híre járt a gyönyörű tömött hímzésének. Az orvosnak, a nővéreknek adta, meg a konyhásoknak. Nem azért, mintha sokat evett volna, szúrós, csontos, sovány asszony volt – csak a konyhások dicsérték a terítőit.
Ilonka néni hát ellenállt. Nem ment kedden ki a szobából. Aztán a kíváncsisága csak győzött. Pár hét múlva átment a társalgóba. Egyedül egy kislány ült a fotelban, lóbázta a lábát. Ő is ellenálló volt. Nem akart szóba állni senkivel. Hát igen. Van így. Ma azt mondják, működik a kémia…! Kémia vagy sem, a két tüskés úgy összebarátkozott, hogy Tündi keddenként már csak Ilonka nénit keresi. Az meg viszi a terítői közé, s mutatja, hogy fogja a tűt, amibe piros fonál van befűzve…
Lajos bácsi az otthon legmorgósabb lakója,
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!