A kiskőrösi ócskás kirakatában láttam meg évekkel ezelőtt. Lecövekeltem, úgy bámultam a kirakatban… a gyerekkoromat.
Egy régi ismerős állt bezsúfolva a kolompok, festett bögrék, ökörjárom, mángorló és más, dolgukat és gazdájukat vesztett öreg holmik között. Egy petróleumfőző! Egy porlepte, elkoszolódott, öreg petrofor. A zöld oxidréteg alatt előtűnt sárgaréz hasa, néztem, megvan-e mindene, a pumpa, a zárókupak, az égőfej… Már az illatot is éreztem, a petróleum szagát, ami ott úszott a levegőben, amikor beletöltöttük az „üzemanyagot”.
– Gyorsfőző, naccsága – néz rám az ócskás felesége –, nekünk is vót, megfőtt rajta minden.
Nem kezdtem alkudni, magától engedett az árból.
– Maga az első vevő. Ez itt áll egy éve, nem kell senkinek, vigye ezerér’!
Otthon letéptem róla a Petőfi Népe megsárgult lapjait, és ott állt gyerekkorom petróleumfőzője! Annak idején a modern idők vívmányaként robbant be a háztartásunkba. Nagyanyám, akivel együtt laktunk, kiátkozta, megjósolva, föl fogja robbantani a házat, fölgyújtja a konyhát, és még ki tudja, miféle vészt hoz ránk.
– Láttam én már petróleumlámpát kigyulladni, égett ott a viaszkosvászon is! – morgott, és a petróleumfőző a kiskonyhába száműzetett.
Anyu nem tágított.
– Hogy még egy teáskanna vízért is be kelljen gyújtani, tejet forralni, egy lecsót összecsapni… Nekem kell a petrofor, és kész!
És bevonult életünkbe a gyorsfőző. Karcsú teste, gyönyörűen fénylő sárgaréz tartálya, pumpájának gombja, a csavaros kupak csillogott. Mint az arany, gondoltam. Hatéves voltam, ha folt esett rá, szidoloztam boldogan.
Emlékszem, elsőnek tejet forraltunk rajta. Apu diktálta a sorrendet.
– Gyufa a kézbe, meggyújtod, csapot ki, lángot az égőfejhez, pumpálod, és kész.
Megbűvölve néztem a körben égő kék lángot, elmagyarázták, itt gáz fejlődik, az ég, ha gyengül a láng, akkor kell a pumpa.
– Pumpáld, mert elalszik!
Hányszor hallottam anyut, ahogy kikiabál a kiskonyhába. Akkor bal kézzel megtámasztottam a sárgaréz hasat, és pumpáltam.
Mert a tejre én vigyáztam. Gyorsan felforrt, erősen kellett figyelni. Különben…
Másodikos voltam, álmodozó kislány. Vasárnap reggel volt. Gyöngyvirágillatú májusi reggel. A hetedik születésnapom. Anyu madártejet készített, a kedvencemet. Misére mentünk, előtte gyorsan föltette a petroforra a tejet, és odaállított figyelni. A nap besütött a kiskonyha ajtaján, álltam a tej mellett, s olyan boldog voltam, amilyen boldog csak egy ünnepre várakozó hétéves tud lenni.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!