Timi története akkor kezdődött, amikor még nem volt diagnosztizált beteg, csak egy olyan nő, aki nagyon szeretett volna teherbe esni. Próbálkozott, várt, reménykedett, miközben egyre mélyebbre süllyedt abban az érzésben, hogy valami nincs rendben vele. A bajnak nem volt neve, nem volt oka, így Timi számára nem is adódott kapaszkodó. Csak ő maga maradt mint lehetséges magyarázat: vele nem stimmel valami.
Orvostól orvosig járt, de mindenhol ugyanaz a válasz fogadta. Nincs konkrét eltérés, próbálkozzanak tovább, majd jön a baba. Ami viszont a külső szemlélő számára egyszerű türelemjáték, az az érintett idegrendszerét megterhelő folyamat, amelynek során minden egyes hónap újabb bizonyíték arra, hogy a test nem úgy működik, ahogy kellene.
Mindennek oka van
Mi ebben a fázisban találkoztunk. A folyamat elején kimondtuk, hogy a nehézségeknek biztosan oka van, és azt is, hogy meg fogjuk találni azt. Timit célzott kivizsgálásra küldtem szakorvoshoz, valódi kérdésekkel, konkrét iránnyal, és egy orvos végre kimondta a diagnózist: endometriózis.
Ebben a pillanatban valami átrendeződött. Timi addig úgy gondolt magára, mint egy „nem jól működő nőre”, valakire, akivel „valami nem stimmel”. Most viszont lett neve annak, ami történt vele, és ezzel együtt azonnal csökkent a maró önvád. Innentől már nem ő volt a probléma, hanem egy állapot került a fókuszba, amelynek az orvosi kezelése is megindulhatott.
Itt kezdődött el igazán a közös munkánk. Miközben a test szintjén jelentkezett egy válasz, lelki szinten még ott rejtőzött egy régi, feldolgozatlan, ki nem beszélt történet is. Timi már nagyobb gyerek volt, amikor az édesanyja ismét várandós lett, és ő nemcsak tudott a babáról, de várta, kapcsolódott is hozzá. Aztán a baba halva született, Timi édesanyja pedig életveszélybe került, hosszú ideig nem volt jelen, és amikor végül hazajött, nem hozta magával a kistestvért.
Ez egy gyerek számára magyarázat nélküli traumaként hatott, mert nem kapott hozzá érthető narratívát. Timi azt élte meg, hogy az anyja eltűnik, a baba nincs sehol, és a világ hirtelen kiszámíthatatlanná válik. Ilyenkor történik meg az, ami ebben az életkorban teljesen normális: a gyerek magára veszi mindezt. Nem azért, mert buta, hanem mert a gondolkodása énközpontú, és a világ eseményeit mindig magához köti.
Ha valami rossz történik, annak oka van, és az az ok valahogy hozzá kapcsolódik. „Valamit csináltam. Valamit gondoltam. Valamit akartam. Aztán történt ez.” A következtetés ott marad, beépül a magunkról alkotott képbe, és később új helyzetekben aktiválódik.
Árvai Nóra egészség- és szexuálpszichológiai szakpszichológus
Amikor Timi felnőttként azt élte meg, hogy a teste nem képes életet adni, az nem új élmény volt, hanem egy régi történet újrajátszása. Egy test, ami nem hoz világra egy babát, egy női test, ami „nem működik”. Ezen a ponton kezdtünk el nemcsak beszélni ezekről az érzésekről, hanem szomatikus módszerekkel is dolgozni, vagyis a testérzetek megfigyelésével, a légzés szabályozásával, vagy épp földeléssel a test szintjén is feldolgozni azt, ami gyerekkorban történt.
Ahogy a testben elraktározott élmények elkezdtek oldódni, úgy kezdett el átrendeződni az a belső élmény is, ami addig láthatatlanul hatott. Amikor ez a réteg megmozdult, további eszközöket tudtam adni Timinek. Stresszkezelő technikákat, progresszív relaxációt, vizualizációt alkalmaztunk, hogy ne csak feldolgozni tudja, ami történt, hanem aktívan támogathassa is az idegrendszerét és a testét. És ezután történt valami, ami kívülről csodának tűnik, belülről viszont egy folyamat világos következménye: megfogant és megszületett kislányuk, Dóri.
Elengedés és stabilitás
Később azonban új helyzet alakult ki. Korai petefészek-kimerülés jelent meg Timinél, amihez az endometriózis, a műtétek és a korábbi kezelések is hozzájárultak. Hét év múlva újra találkoztunk, amikor második gyereket szerettek volna a párjával, és nem jött össze. Timi két év próbálkozás és a negyedik sikertelen lombikkezelés után keresett meg, harmincnyolc évesen.
Elmesélte, hogy endometriózisa, PCOS-e és inzulinrezisztenciája jól karbantartott, életmódja stabil, fájdalmai nincsenek. Házasságát jónak írta le, egyetlen problémaként a férje túlterheltségét említette. Megjelenése rendezett volt, viselkedése magabiztos, könnyen beszélt az érzéseiről és a céljairól. Gyorsan újra kialakult az összhang, motiváltnak tűnt, pontosan érkezett, és jelezte, hogy fontosak számára ezek a konzultációk.
Ez is érdekelhet: Mennyi idő után érdemes szakemberhez fordulni, ha nem jön össze a baba?
Az orvos elmondta, hogy az egyik hormon alacsony szintje miatt nem lát esélyt további stimulációra. Ez sokként érte Timit, mert ő még folytatta volna, ugyanakkor a kezelések rontottak az állapotán, gyakran műtét követte a sikertelen ciklusokat. A közös munka egyik fő feladata az volt, hogy ebben a helyzetben találjunk kapaszkodót.
