Az ellenérzéseim az első pillanatban lettek semmissé. Elképesztően támogató társasággal ismerkedtem meg. Soha senki nem nézett rám úgy, hogy azt éreztem volna: nem itt van a helyem. Épp ellenkezőleg. Amint megérkeztem, azonnal felajánlkozott valaki, hogy segít feltekerni a bandázst, vagy edzés előtt gyakorolja velem az ütéseket.
Egy idő után a hetem várva várt fénypontja lett a csütörtök esti boksz, szinte kéjes örömmel gyűjtöttem a felgyülemlett feszültségeket, bosszúságokat, amiket majd a zsákot püfölve kiadhatok magamból. Közben megismertem a többieket is, és rájöttem: sokféle út vezet a bokszterembe.
Van, aki hozzám hasonlóan a hétköznapi stresszt vezeti le kesztyűvel a kezén, más a társaság miatt jár, és jó páran akadnak, akiket Reni kivételes személyisége és lendülete tart ott. Az iskolai szünetekben gyerekek jönnek le sakkbokszolni, hogy egyszerre fárasszák le a testüket és az agyukat, de ami különösen meglepett: parkinsonos betegek közül is akadnak páran, akik boksszal, illetve gyógytornával igyekeznek a tüneteiket kordában tartani – sikerrel.
A remegésen segít a mozgás
– Amikor elmesélem másoknak, hogy egy kétszeres bokszvilágbajnokhoz járok edzeni, nem hisznek nekem – mondja nevetve a hatvannyolc éves Somló Cecília, akit két éve diagnosztizáltak Parkinson-kórral. Cili orvosként végzett, mire megszerezte a diplomáját, már a mentőknél dolgozott. – Hatodik évben el lehetett menni kipróbálni magunkat a mentőknél, és én teljesen beleszerettem. Minden mást félresöpörtem, amit addig terveztem, és kijelentettem: mindenképpen mentőorvos leszek.
A tünetei a nyugdíjba vonulása előtt pár hónappal kezdődtek.
– Remegni kezdett a lábam. Elmentem neurológushoz, aki tengernyi vizsgálat után annyit tudott csak mondani, hogy valami bajom biztosan van, de hogy mi, azt nem tudja megmondani.
Ám ahogy telt az idő, a tünetek is fokozódtak, így végül biztos lett a diagnózis: Parkinsonja van. A neurológustól azt a tanácsot kapta, hogy a tünetei csillapítása érdekében kezdjen el táncolni vagy nordic walkingolni.
– A Parkinson egy gyógyíthatatlan, progresszív, neurodegeneratív betegség. A ritmikus mozgás segít szinten tartani az állapotot, és lassítja a romlást. A szedett gyógyszerek inkább az izommerevségen tudnak segíteni, a remegésen azonban csak a mozgás – mondja Cili. Aztán gyorsan hozzá is teszi: hiába kapta a tanácsot, nem élt vele, a nordic walkingban nem látott fantáziát, táncolni pedig utál.
Egyik este aztán, ahogy szörfözött a neten, elé került a kétszeres bokszvilágbajnok Dömsödi Renáta videója, aki éppen arról beszélt, hogyan lehet parkinsonosoknak terápiás jelleggel bokszedzésekkel, illetve gyógytornával segíteni. Azon melegében üzenetet írt neki. Szeptember óta jár le szorgalmasan a bokszterembe, igaz, nem zsákolni, „csak” erősíteni, gyógytornázni és egyensúlyi feladatokat végezni. Ez utóbbi egyre nagyobb kihívással jár számára, már a nadrághúzáshoz is le kell ülnie.
– Látom az edzések értelmét. Könnyebben mennek azóta bizonyos dolgok. De szükségem is van rá, ha azt akarom, hogy a mobilitásomat minél tovább meg tudjam őrizni – meséli Cili, aki missziójának tekinti az őszinte kommunikációt a betegségével kapcsolatban. – Amikor a második ismerősöm kérdezte meg az utcán, miért remeg ennyire a kezem, eldöntöttem: erről nyíltan fogok beszélni. Ez nem az én szégyenem. Ha Michael J. Foxnak lehet Parkinsonja, nekem is lehet. Nem szabad tabusítani.
Cili soha nem sportolt korábban, így a kutyasétáltatásokat leszámítva tulajdonképpen most először kezdett bele a rendszeres testmozgásba.
– Ha egy ilyen betegség megtalált, akkor tennem kell magamért – vallja.
Dömsödi Renáta először Amerikában hallott arról, hogy parkinsonos betegeknél hatékony lehet a bokszterápia. A Rock Steady Boxing néven ismert ütközésmentes edzésformát kifejezetten a Parkinson-kór tüneteinek enyhítésére fejlesztették ki. Nagyon tetszett neki ez a kezdeményezés, úgyhogy elhatározta: szeretne ezzel idehaza foglalkozni. Azt addigra már tapasztalatból tudta, a boksz jót tesz testnek és léleknek. Ám itthon ellenállásba ütközött az ötletével. A gyógytornászok, akiket felkeresett konzultációra, elutasították a módszert, mondván: épp a bokszolók lesznek parkinsonosok.
– Ez Muhammad Alira pont igaz, de azért azt mondanám, a legtöbb parkinsonos soha nem bokszolt. Azt is lehet ma már tudni, hogy egy focistának fejeléskor sokkal nagyobb trauma éri a fejét, mint egy ökölvívónak, amikor megütik. A neurodegeneratív betegségekre azért is jó az ökölvívás, mert a kezedet, lábadat úgy mozgatja, hogy az agyadnak muszáj új idegpályákat kialakítania.
Idegbaj helyett zsákolj!
Renáta stresszbokszot is tart olyan embereknek, akiknek amúgy nem lenne ideje egy átlagosan kétórás edzésre.
– Itt biztosan nem fog mögötted állni senki, hogy kritizáljon, azt csinálsz, amit akarsz. A feladat ennyi: üsd szét a zsákot, add ki magadból a feszültséget. A stresszboksz bő egy óra őrület – mondja, és ezt én is tanúsíthatom: jóleső őrület, méghozzá a legnemesebb fajtából. A társaság teljesen vegyes, mind nemben, mind korban, ami viszont érdekes: sok az orvos közöttük. A közösség pedig rendkívül befogadó.
Ez is érdekelhet: Nők és a box – ezért önt el tőle a megkönnyebbülés
A teremben rendszeresen van sakkboksztábor is gyerekeknek. Ez a műfaj itthon hivatalosan még nem létezik, de külföldön igen, van nemzetközi szövetsége is.
– A gyerekek a legtöbb táborban egyetlen típusú leterhelést kapnak, itt viszont fizikailag és mentálisan is lefárasztjuk őket. Erre az egyensúlyra egyébként ideális esetben az élet minden területén törekedni kellene, aki egész nap szellemi munkát végez, annak legyen lehetősége aztán fizikailag is lefáradni, és fordítva. A teljes testi megnyugvás csak így érhető el – vallja Reni.
A sakkboksz egyszerre két sztereotípiával is leszámol: a bokszolókról sokan úgy tartják, hogy csak ész nélkül csépelnek, a sakkozókról pedig, hogy nem túl sportosak, de a valóság ennek épp az ellentéte. Polgár Zsuzsa is megemlíti önéletrajzában, hogyan lett fiatal kora óta elengedhetetlen segítője a sport, a mai napig heti hat napot jár edzőterembe.
– Az, hogy mennyire tud hatékony lenni a gondolkodásod, a már kialakult idegpályák komplexitásától is függ – magyarázza Reni.
– Az új mozgások pedig új idegpályákat hoznak létre. De gondolj csak bele: ha egy kisbabát fejleszteni akarunk, akkor mozgással stimuláljuk az agyát is. Miért gondoljuk, hogy az élet későbbi szakaszaiban ez már nem fontos?
Ha valamivel össze kellene hasonlítani, akkor a póker lenne az, válaszolja Reni arra a kérdésemre, hogy mennyire agyi munka a boksz.
– Mindkettőnél nagyon kell koncentrálni a másikra, meg kell figyelned a mozdulatait, a mimikáját, a reakcióit. Amikor bemész a ringbe, az ellenfeled nem láthatja rajtad a szándékot, hogy mit akarsz majd csinálni. Olvasnod kell tudni a másikat, és közben uralkodni a saját reakcióidon.
Ez is érdekelhet: Otthonra találni a ringben – Zsiga Melinda története
Sosem késő elkezdeni a bokszot
Míg a legtöbb profi bokszoló már gyerekkorában belekóstol a sportba, Reni huszonhét éves volt, amikor egy hosszú focis karriert követően először lement egy csak férfiak számára fenntartott bokszklubba edzeni.
