A sikeres sportolók mögött általában olyan szülők állnak, akik akár lemondások árán is támogatják gyereküket céljaik elérésében, álmaik beteljesülésében. Akinek ez nem adatik meg, az jelentős hátránnyal indul nemcsak az élsportban, hanem a való életben is. Melindánál jobban nem sokan tudhatják, mit jelent ekkora hátránnyal indulni, rendezett háttér, szerető család nélkül felnőni, és mekkora teljesítmény állami gondozott roma lányként otthonra találni a ringben.
– Engem mindenhol erről kérdeznek, ami jó és rossz is egyben. Jó, mert vannak, akik nem sokat tudnak erről az egészről, nem ismernek olyanokat, akik állami gondozottként nevelőszülőknél nőttek fel. Számukra tanulságos lehet a történetem. Aki viszont ismer, az már esetleg unja, ami viszont rossz. Ezért most már próbálom úgy tálalni a történetemet, hogy mindig a pozitív oldalról közelítem meg. Igaz, hogy a vér szerinti anyám a kórházban hagyott, és hogy három családot is megjártam, mire felnőttem. Az elsőre nem is emlékszem, a másodiknál vertek, a harmadiknál már egész jó volt. Szeretném, ha a gyerekkoromban mindenki látná, amit én látok, hogy bár sokat szenvedtem, de mindig egyre jobb és jobb következett. Tizennyolc éves koromban Budapestre jöttem, ahol folyamatosan mentem a saját fejem után, és még jobb dolgok történtek. Mindig voltak akadályozó tényezők. Minden álmom az volt, hogy válogatott kézilabdázó legyen belőlem, egy keresztszalag-szakadás azonban lehetetlenné tette ezt. Ekkor jött mentőötletként, hogy bikinimodell legyek, majd rátaláltam az ökölvívásra, végül a kick-boxra. Voltak olyan időszakok, amikor azt kérdeztem magamtól: „Minek szült meg az anyám, miért velem történik ennyi rossz, miért mindig engem bántanak?” Néha magamba tudok fordulni, legfőképpen azon, hogy az emberek miért bántják a másikat. Olyan is van, hogy csak a macskáimhoz van kedvem, de ezen mindig túllépek. Igazából soha egy pillanatra sem adtam fel. Mert mindig eszembe jut az a rengeteg pozitív dolog, ami történt velem. Szeretném, ha inkább ezt látnák, és abból merítenének erőt, hogy ha én képes voltam ebből kilépni, és motiválni saját magam, akkor mások is meg tudják csinálni.
Mint a mesében?
Melinda Marcaliban nőtt fel, és egész gyerekkorában azt érezte, nem fogadják el.
– Nemcsak a családok, akikhez kerültem, hanem a közegek sem, ahol mozogtam – meséli. – Ezt a mai napig nem tudom elengedni, sokszor azt érzem, felesleges és kevés vagyok, nem vagyok elég jó, és kiemelkedően kell teljesítenem ahhoz, hogy elfogadjanak. Pedig az eszemmel tudom, hogy a szeretet nem a teljesítménytől függ, de én ebben nőttem fel, és sokáig nem is tudatosítottam magamban, hogy hatalmas dolog, amit elértem, főleg onnan, ahonnan indultam. Ebbe csak akkor gondoltam bele, amikor azok, akik igazán szeretnek, rávilágítottak. Kívülről sikersztorinak tűnik, ami szerintem az állami gondozottak legalább kilencven százalékának nem sikerül. Szeretném, ha az emberek nem a sajnálnivalót látnák bennem, hanem a lelkierőmet és a küzdelmemet. Ha visszatekintek életem eddigi harmincnyolc évére, mesebeli történetnek látom az egészet, de én ezért rengeteget tettem és teszek most is, hogy így maradjon, és példaként tudjak szolgálni.
Melindában mindig is erős volt a küzdőszellem. Harcolt a családok szeretetéért, az volt az álma, hogy úgy szeresse az anyukája, ahogyan az anyák szeretik a gyereküket a szappanoperákban. Bensőséges kapcsolatot szeretett volna kialakítani, de ez soha egyik családnál sem sikerült igazán. És ekkor jött az életébe a sport. Mindenben tehetségesnek bizonyult, amibe csak belekezdett.
– Azt gondoltam, ezzel fogom tudni megmutatni, hogy én is jó vagyok valamire. Végig ez dolgozott bennem, és ez hajt a mai napig. Néha el sem hiszem, hogy én, aki egy kisvárosból jöttem, három családomból kettő túladott rajtam, rengeteget vertek, minden közösség, minden sportcsapat kiközösített, most elmondhatom magamról, hogy világbajnoki érmes és magyar bajnok vagyok. Fejben sokat kell dolgoznom azon, hogy ezeket elhiggyem. Pedig a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy jó vagyok. De volt bennem dac is, mert sokszor éreztem, hogy nem akarnak észrevenni. Mert roma vagyok, vagy épp azért, mert szép vagyok. Ezek olyan dolgok, amelyekről nem tehetek. A tehetség, a szorgalom viszont más. Mindig mindenbe rengeteg munkát fektettem – mondja Melinda, aki a mai napig a saját bőrén tapasztalja a származásával kapcsolatos hátrányos megkülönböztetést. – Tudom, hogy sokan kérdezik velem kapcsolatban, hogy „most el kéne ájulnunk, mert egy roma főiskolát végzett?”. És sokan hiszik, hogy itt, Magyarországon nincs semmiféle megkülönböztetés. Pedig van, és aki nem érintett, annak fogalma sincs, milyen érzés ez. Két éve próbáltam kivenni egy albérletet az edzőterem közelében. Amint meglátott a nő, látszott rajta, hogy azt sem akarja, hogy a közelében legyek, nemhogy azt, hogy a lakásába lépjek. Tudom, hogy kizárólag a bőrszínem alapján ítélt meg, és egy átlátszó hazugsággal nem nekem adta ki a lakást. Ez a mai napig nagyon rosszulesik.
