Nemrég egy idősotthon vendége voltam. Nem először. Él ott egy aranyasszony, Balogh Petres Judith. Amikor találkozunk, sok mindenről szó esik. Most, a kilencvennegyedik születésnapján lelki testvérének nevezett, s én ezt megrendült szeretettel elfogadom és köszönöm. Amiről legutóbb beszélgettünk, azt találkozásunk másnapján írásban elküldte. Ragyogó, megindító tárcanovella. Rendhagyó módon ezúttal őt olvassák, övé az Útközben.
Március vége volt, és az Otthon kertjében rózsaszínbe borult a hatalmas fa. Megilletődve álltam ablakom előtt. Egyszer, nagyon régen, volt egy dombom. Nem volt ház rajta, csak egy lugas, ahonnan balra a távol ködében a Balaton sejlett, jobb felől édes közelben a Kis-Balaton ragyogott.
A domb egyik csodája a hatalmas mandulafa volt. Sérült volt, oldalán óriási üreg tátongott. Talán éppen sérült volta miatt ragaszkodott olyan makacsul az élethez. Sosem mertem bedugni a kezem az üregbe. Ki tudja, kik vagy mik élnek bent a sötétben! De a fa, súlyos sebe ellenére, minden tavasszal kivirágzott, én meg együtt nevettem a nappal, mert az élet szép és boldog volt.
Aztán egy zimankós februári hajnalban itt hagyott az egyetlen ember, aki nyilván tévesen, de kitartóan úgy tudta, hogy hibám egyetlen sincs. Nem mondta ki a nevemet, neki csak „Egyetlenem” voltam. Diszkréten ment el, nem voltam vele a kórházban, nem fogtam a kezét, amikor új útra tért.
De az élet makacsul ment tovább. Ma már ritkán jut eszembe a sérült mandulafám. Remélem, ha él még, örömet ajándékoz az arra járónak.
És az évek múlnak. Döcögve, de múlnak.
Balogh Petres Judith
A minap lelki testvérem látogatott meg. Fiatalabb nálam, de már megszoktam, hogy mindenki fiatalabb, és ezen nem csodálkozom. Megjegyeztem, hogy elérkeztem az utolsó szakaszhoz. És mert ez a lelki testvérem nem akármilyen egyéniség, nem hessegette el a gondolatot a megszokott közhellyel: „Messze van az még! Ne is gondolj rá!” Hanem komolyan rám nézett, és feltette kérdéseit: „Honnan tudod? Érzed? És milyen érzés? Félsz?” Nem kíváncsiságból kérdezte, hanem azért, mert valóban tudni akarta.
