Az utcán néha látom őket, csinos, vörös csaj, jóképű fiú, de a köszönésen kívül soha egy szót se váltottunk egymással.
Persze a többi szomszéddal sem szoktam beszélgetni, nincs nekem ilyenekre időm. Így aztán muszáj volt éppen Lolától megkérdezzem, hogy mit tud róluk, pedig tőle akartam a legkevésbé. Azt mondta, semmit. Ez volt a leggyanúsabb.
Lola miatt van az egész. Lola szép. Olyan szép, hogy mindenki észreveszi, pedig ő alig jár ki a házból, oviba viszi Sanyikát, aztán sétál egyet a parkban Lottéval, aki már itt született. Lola fogorvosi asszisztens volt otthon, de a kicsik miatt nem keresett még munkát, én tartok el mindenkit. Kilenckor szoktam hazaesni a melóból holtfáradtan. Lola vár és megölel, ha ő nem volna, már nem élnék. Nem is gondoltam soha rosszat, csak mióta megvan a robotfűnyíróm.
Ez az egy, amit magamnak vettem az öt év alatt, ezt is részletre.
Már otthon is a gyep volt a mániám, itt meg az idő miatt még zöldebb a fű, a kert kicsi, de hosszú, a gép gyönyörűen dolgozik.
Amikor először bekapcsoltam távolról, és nézni kezdtem a mobilomon a kameráját, láttam, ahogy megy, szédítően jó volt. Életemben először el is késtem, addig bámultam a füvemet, hipnotikus volt alulnézetből, ahogy megy-megy előre a zöldben, szépen kikerüli a fát, a rózsát.
Kapcsolódó: Szabó T. Anna és a sorsfordító szavak: Pura Poesia
Csak harmadnap jöttem rá, hogy mást is láthatok. Lola jött ki a teraszra, az egyik kezében bébiőr, a másikban pohár bor. Leült az asztalhoz, a napnak fordította az arcát. Köpenyben volt, és mezítláb. Ringatózni kezdett, tátogott lehunyt szemmel. Eltartott pár pillanatig, amíg megértettem: énekel. Vissza kellett mennem a műszakba, de már akkor elkezdett fájni, hogy nélkülem iszik. Nem is. Inkább hogy nélkülem boldog.
Hogy csak úgy magában elvan, bír dúdolgatni, amíg én szakadok meg. És hogy a köpeny alatt meztelen.
Másnap is ránéztem a kamerára szünetben, és igen.
