Sosem gondoltam volna, hogy Kepes András egyszer cicás fotókat fog mutogatni nekem a telefonján. De szerintem ő sem. A dolgozószobájában fogad az interjúra, láthatóan ez az ő szentélye, magányos elvonulásának színtere. De, mondja, estefelé azért elkezd beszivárogni a család, mert igazából mindenki itt szeret lenni: a felesége, a gyerekek, a kutya, és a legújabb szerzemény, a macska. Aki még kölyök, és ellenállhatatlan – ezen a ponton kerül elő a mobil. De aztán gyorsan a könyvekre terelődik a szó.

Már hallottam legendákat az asztalán tornyosuló könyvhalmokról.

Az íróasztalomon főként olyan kötetek tornyosulnak, amelyekből éppen dolgozom, vagy elolvasásra várnak, illetve amelyek már nem férnek el a polcokon. Pedig rendszeresen apad a mennyiség, mert a gyerekeim folyamatosan dézsmálják. Aminek titkon persze örülök. Néha egy-kettőt visszacsempészek… Most azért szurkolok, hogy a legkisebb is kezdje lopkodni a könyveimet, de Lukács alfa generációs kütyüimádó, nem lesz könnyű rábeszélni az olvasásra.

Manapság kritikus kérdés az olvasóvá nevelés, sok fórumon téma.

Az olvasás valóban nagyon fontos. De a fiatal generáció számára a képek és a zene sokkal meghatározóbb. Eközben megszüntették a művészettörténet-oktatást a középiskolákban, nincs filmesztétika, nem foglalkoznak azokkal a zenékkel, amiket a fiatalok hallgatnak, vagyis mindazzal, amit a srácok naponta nagy kanállal fogyasztanak, pedig elkelne számukra az ízlésformáló segítség.

Több mint negyven éve egyetemi oktató. Ön szerint mi a tanítás lényege?

Az egyetemi mesteroktatást én úgy fogom fel, hogy az kölcsönös ismeretcsere a tanár és a diákok között. Jövendő művészeknek tanítom a művészet, a média és társadalom összefüggéseit. Hallgatóim közül sokan már dolgoznak ezeken a szakterületeken, okos, felnőtt emberek, más tudással, más élményekkel, mint az én tapasztalataim, így hetvenhét évesen.

Kapcsolódó: Már nem tudunk igazán jól olvasni – Így tanulhatod meg újra!

A prezentációikon gyakran olyan művészeket mutatnak, akikről alig hallottam. Ők viszont kevésbé ismerik a művészeti, a tudományos és a társadalmi előzményeket, ezekben én tudok segíteni nekik. Így végül minden a helyére kerül. Azt gondolom, hogy ebben az életkorban a szakmai tudás mellett az oktatás fő célja felszabadítani az embereket, hogy ne mintákat kövessenek, hanem találják meg önmagukat.

Legújabb könyve, az Igazad van azt a kérdést járja körbe, hogyan kellene nyitottabban és elfogadóbban viszonyulnunk egymáshoz, ahelyett, hogy a magunk igazát védenénk foggal-körömmel. Miért olyan fontos, hogy igazunk legyen?

Inkább úgy mondanám, hogy a vélt igazunkhoz ragaszkodunk. Minél bizonytalanabb valaki, annál tévedhetetlenebbnek akarja mutatni magát. Akinek stabil az értékrendje, az tudja, hogy a belátott tévedéseinkből tanulunk a legtöbbet. Furcsa szerzet az ember. Amikor véleményt formál, az első reakciója mindig ösztönös és érzelmi, amelyet aztán megpróbál gondolkodással felülbírálni. De nem azért, amit elsőre gondolnánk, hogy megtalálja a legészszerűbb válaszokat, hanem hogy be tudja bizonyítani másoknak, hogy neki van igaza.

Az evolúció során az agyunkban nem egy igazságos, mérlegelő bírót növesztettünk, hanem egy PR-főnököt, aki állandóan azt igyekszik bizonyítani magunknak és másoknak, hogy nekünk és a velünk hasonlóan gondolkodóknak van igazunk. És ez nem azért van, mert „rosszak” vagyunk, hanem az evolúció az őskorban arra tanított bennünket, hogy védjük a törzsünket, a csoportunkat, a közösségünket. A törzsi múltban ennek az alapja a vérségi kapcsolat volt.

Kapcsolódó: Így mesélt unokáiról és gyerekeiről Kepes András

Azóta ez a gondolkodás jellemzi a nem vérségi kapcsolatokat, a politikai, vallási, munkahelyi közösségeket, de a fociklubok szurkolóit és a zenekarok rajongóit is.

Miért fontos, hogy a vélt vagy valós igazunkat mások orra alá is dörgöljük? Például a közösségi médiában elképesztően durva adok-kapok zajlik.

Erőfitogtatás. Amikor azt látjuk, hogy nem nekünk van igazunk, úgy érezzük, csökken az önbecsülésünk. Tele van konfliktusokkal a világ. A közösségi média pedig mindezt az otthonunkba hozza és felerősíti. Az internet és a közösségi média mögé bújva úgy viselkedünk, mint az álarcosbálban, ahol az emberek azért hordanak álarcot, hogy kivetkőzhessenek önmagukból. „Ez nem én vagyok, hanem a maszk!”

A maszk mögött úgy viselkedünk, olyanokat mondunk, amiket szemtől szemben százszor is meggondolnánk. Amikor feltalálták a drót nélküli távírót, megkérdezték Freudot, mit szól hozzá, és állítólag azt felelte: „Nagy dolog a távíró, még nagyobb dolog a drót nélküli távíró, de a legnagyobb dolog mégiscsak az, hogy két ember – dróttal vagy anélkül – egyáltalán szót tud érteni egymással.”

Ahhoz, hogy szót értsünk egymással, meg kell ismerni az emberi működést. A magunkét és a másokét. Erről szól a könyvem.

Miközben olvastam, azon gondolkodtam, hogy talán pont azokhoz nem fognak eljutni a fontos üzenetei, akikre a leginkább ráférne egy kis tolerancia-gyorstalpaló. Ez nem rossz érzés?

Nem lehet mindenkivel beszélgetni. A könyvben leírok egy számomra tanulságos történetet. Amikor lakótelepen laktunk, a felső szomszédunk állandóan ordítva hallgatta a televíziót. Jó ember volt, de a nyomdában, ahol dolgozott, a zakatoló gépektől tönkrement a hallása. Megértettem szegényt, de aki lakott panelben, az pontosan tudja, hogy a beton és a csövek úgy vezetik a hangot, hogy úgy tűnt, mintha nálunk bömbölt volna a tévéjük. A gyerekeink sírtak, nem tudtak aludni.

Kapcsolódó: Egy kis nosztalgia – Kepes András-interjú 10 évvel ezelőttről

Többször fölmentem, és udvariasan kértem, halkítsa le a készüléket. Hiába. Végül csalódottan közöltem a feleségemmel, hogy elfogytak az eszközeim. Mire a feleségem előhozta a partvist, megdöngette vele a mennyezetet, és, csodák csodája, lehalkult a televízió. „Van, aki csak ebből ért”, mondta a feleségem. Úgy tűnik, jobban ismerte az embereket, mint én. „Ha két összebékíthetetlen ellentét kerül szembe egymással, akkor mindkét fél őrültnek, gazembernek vagy eretneknek fogja képzelni a másikat”, állította Wittgenstein. Ez zajlik most.