Homályos és bizonytalan hétfő reggel, mintha nem is valódi lenne, olyan ónszürke, az ember megkeni vajjal élete sorban 89 645. szendvicsét, megpuszilja drága gyermekeit, majd becsukja mögöttük az ajtót, hogy aztán nagy sóhajjal lerogyjon a konyhaszékre: 

– Te szent ég, létezik, hogy még csak hétfő van, és én ennyire kimerült vagyok?! 

Ilyen hétindítással a legkevésbé sem számítottam arra, hogy a szendvicskenés után alig tíz perccel tagja leszek egy olimpiai válogatottnak. Az is lehetetlennek tűnt aznap reggel, hogy az iskolába indítás és a saját munkakezdésem közötti egyetlen órában eljussak a régóta vágyott helyre, az új edzőterembe. A bemutatkozó szöveg tanúsága szerint lehet majd táncolni (de nem bonyolult koreográfiára), erősödni (de nem rém nagy súlyokkal dobálózni). Ez kell nekem.

Régen, negyven körül, új terembe, új társaságba menni mindig megugorhatatlan akadálynak tűnt.

Halogattam. Alkudoztam, majd később.

Mert ott biztos mindenki izmos lesz, meg ügyes, meg vékony, meg magas, meg le kell vetkőzni, jajistenem.

Ha végre elmentem, képes voltam feszengeni, ahelyett, hogy átadtam volna magam a megváltó izzadásnak. Sőt, utáltam olyan edzőterembe menni, ahol az edzőtársak szemében a mozgás örömének szikráját sem láttam. Annál inkább láttam, mint egy dühödt szemafort, vörösen villogni a kétségbeesést: még csinálok tízet ebből a fekvőből, ha beledöglök is, a legnehezebb súlyzóval guggolok, csak tűnjön el az egy-két-há kiló.

Mélységesen elszomorít, amikor látom nőtársaim­ mozdulatain a kétségbeesett vágyat a fogyásra. Csúnya tréfája ez a fogyasztói társadalomnak: nonstop a fogyasztásra ösztönöz, hizlaló élelmiszerek képében is, hogy aztán még több időt/pénzt gomboljon le rólunk azért, hogy ledolgozzuk a következményeket. 

Sőt, Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvében egyenesen azt állítja,