Csécsei Dorkát gyerekkorom óta ismerem, de évtizedeken át csupán a közösségi oldalakon kísértük figyelemmel egymás sorsának alakulását. Láttam, milyen különös érzékkel, lelkesedéssel fordul az épületek, a terek felé, így hosszú évek óta segíti megbízóit, hogy új tulajdonosra vagy bérlőre találjanak az ingatlanjaik.
Láttam, hogy férjhez ment, három fia született, és egy Buda környéki faluban boldogan él a családjával. Aztán meglepődve hallgattam egy közös ismerőst, aki megemlítette, hogy Dorka elvált, és ráadásul egy új szakmába is beletanult: komoly karriert épített, így a korábbi munkáját sem adta fel, de mellette egy kórházban is dolgozik. Szerencsére volt kedve ahhoz, hogy nekem is elmesélje, hogyan írta újra a saját történetét.
– Büszke vagyok az anyaságomra, és arra is, hogy három fiút nevelek, ami szerintem hatalmas kaland – kezdi egy forró tea mellett. – Arra törekszem, hogy érző férfiak váljanak belőlük, akik képesek felelősséget vállalni, de ki tudják mutatni az érzelmeiket is. Ahogy egyre nagyobbak lettek, az fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék még babázni, de saját gyereket már nem vállalnék, ezért először arra gondoltam, önkéntes meseolvasónak jelentkezem kórházakba.
Ebbe a munkába végül egészségügyi képzettség nélkül nem tudtam bekapcsolódni – most már értem is, hogy miért, hiszen beteg gyerekek körül jócskán van felelősség. Tovább keresgélve, találtam egy érettségivel, diplomával elvégezhető csecsemő- és gyermekápoló szakképzést, amit el is kezdtem, ahogy a legkisebb fiam ötéves lett. Az iskola két év alatt teljesíthető a gyakorlati résszel együtt – mindezt a család és az ingatlanos munkám mellett vállaltam be.
„A saját vállalkozásomban rajtam van a felelősség, én vagyok a főnök, a kórházban viszont beosztottként dolgozom.„
Szeretettel változtatni
Tanulótársai egy része az egészségügyben dolgozott, és továbbképzésképp végezte el a kurzust. A másik fele olyan emberekből állt, mint ő: volt köztük agrármérnök, pszichiáter, szinte mind negyven feletti, akik szerették volna kipróbálni magukat egy új szakmában.
– Nagyon szerettem az iskolába járni – folytatja Dorka. – Feltöltöttek az órák, bár a latin és az anatómia nem tartoztak a kedvenceim közé – ezen a két vizsgán ki is hullottak jó páran.
Ahogy egyre mélyebbre mentünk, egyre jobban érdekeltek a tantárgyak, és lelkesített az, hogy ha végzek, végre kisbabákkal dolgozhatok, amire annyira vágyom.
A gyakorlati órákat különböző állami egészségügyi intézményekben töltöttük, ezekben jellemzően nagyon lelkiismeretes szakemberekkel találkoztam, bizonyos klinikákon elképesztő magas színvonalú ellátást tapasztaltam.
Több helyen próbáltak ott marasztalni, de arra jutottam, ki kell tartanom az eredeti álmom mellett, még ha más, gyerekekkel kapcsolatos osztályok is érdekelnek.
Segít a babáknak és az anyáknak is
A tanulás és a gyakorlat évei alatt Dorka többször elképzelte, ahogy az általa vágyott budai kórházból a műszak végén – este vagy hajnalban – jó érzésekkel autózik haza. Ez a kép valósággá vált, félállásban felvételt nyert arra az újszülöttosztályra, ahova szeretett volna.
– Szép, klasszikus stílusú a kórház épülete, árad be a fény az ablakokon – ez az ingatlanok szerelmeseként természetesen szerepet játszott a választásomban – mondja nevetve –, de nagyon szeretem azt is, hogy zöld növények, fák vesznek körül, ha bent vagyok.
Féltem attól, hogy negyven fölötti kezdőként miként fogadnak majd a kollégák, de iszonyú hálás vagyok, mert mindenki segítőkész, nyitott.
Sok a nyugdíjas szakember, akiknek a tudása, tapasztalata viszi, tartja meg az osztályt. Rengeteget tanulok tőlük, ahogy a fiatalabb, szintúgy elkötelezett csapattól is. Lássuk be, egy kezdővel több gond van, mint egy gyakorlott nővérrel, de a lelkesedésem talán vissza is hat a kollégákra.
Az anyukákkal szívesen és örömmel foglalkozom: szülés után a legtöbbjük alapállapota a riadtság. Rengeteg a kérdés bennük a pelenkázásról, a köldökápolásról, a szoptatásról, miközben fáradtak, kialvatlanok, fájdalmakkal küzdenek és mentálisan is kimerültek. Azt tapasztalom, hogy a szülésre nagyon sokat készülnek a nők, majd utána, amikor ott az újszülött, megrettennek, hogy mit is kéne kezdeni ezzel a kisbabával. Igyekszem megnyugtatni őket, és ténylegesen a segítségükre lenni.
