Pontosan három éve ültünk ugyanitt, miután megjelent a Beűzetés a Paradicsomba című riportköteted, az Üvegfal pedig már elkezdte azóta is tartó utóéletét. Sokat változott az életed azóta?

Egy ideje szüneteltetem az újságírást, írás tekintetében elsősorban az új regényemmel foglalkoztam. Mellette, az Üvegfal hozományaként, Ha szeretsz, miért nem szeretsz? címmel elkezdtünk előadásokat tartani Gyurival (dr. Bánki György pszichiáter – a szerk.) a rejtett bántalmazásról. Ez havi négy-öt alkalom, átstrukturálódtak vele a feladatok. Szóval sok minden megváltozott az életemben, de ezt most kifejezetten élvezem.

Mi ad fegyelmezettséget az írásban?

Alapvetően fegyelmezett vagyok, talán túlságosan is. Ez néha még kontraproduktív is. Ha feladat van, általában kényszeresen ott ülök a gép előtt hat-nyolc órát mindennap, ha esik, ha fúj, ha ünnep van, ha nyaralás. Még akkor is, amikor érzem, hogy már teljesen ki van lúgozva az agyam, és sokkal hatékonyabb lenne, ha pihennék kicsit, vagy valami mást csinálnék.

De egyszerűen nem merem megengedni magamnak. Lassan írok, ez a tempó alkati kérdés, teljesen soha nem fog megváltozni. De igyekszem tudatosan fejlődni, hogy ne töltsem a fél életem mindenáron a gép előtt.

Amikor 2021-ben megjelent az Üvegfal, felmerült benned, hogy ilyen intenzív utóélete lesz?

Sokszor kérdezték az elején, mi volt a célom ezzel a könyvvel, és mindig azt mondtam, hogy egyszerűen csak egy jó regényt szerettem volna írni. Bár tudtam, hogy sokan érintettek a témában, abszolút meglepetés volt, hogy ilyen erősen hatott. Közben színházi előadás is készült belőle Gryllus Dorkával és Simon Kornéllal, amelyet pont tegnap játszottak századik alkalommal. És már itt van a Léna is, ami pár hete jelent meg.

Kapcsolódó: Renner Erikával gyűjtöttük össze, mit ne mondjunk egy bántalmazott nőnek

Jó látni, hogy nemcsak irodalmi élményként működik, hiszen az egyre sokasodó visszajelzések többsége arról szól, milyen döbbenetesen kapcsolódik a történet az illető életéhez. Épp az interjúnk előtt írta egy olvasó: „Huszonegy évig voltam Léna. Ötvenévesen váltam Judittá.”

A bántalmazó kapcsolatban élők többségének az az alapélménye, hogy teljesen egyedül van, miközben elhiszi, amit a bántalmazó el akar hitetni vele:

hogy ő maga a bolond, a hibás. Amikor valaki rádöbben, hogy olyannyira nincs ezzel egyedül, hogy még egy regényben is az ő történetének egy verziója olvasható, és bizony nem ő a bolond, az nagyon felszabadító és erőt adó tud lenni.

Bánki György pszichiáterrel országszerte tartanak előadásokat

Az Üvegfal végére oda van írva, hogy folyt. köv. Biztosan tudtad, hogy lesz folytatás?

Az Üvegfal ott ér véget, hogy a nő tíz év után összerakja, hogy amiben él, az nagyon nem oké. Ez a felismerés egy fontos szakaszlezárás minden bántalmazó kapcsolatban. De ezután jön a következő szakasz, amely legalább annyira rázós, sokszor keményebb is: amikor az ember megpróbál kilépni ebből. Enélkül nem lehet teljes a történet.

Érezted a felelősség súlyát, hogy a Lénát sokan várták?

Minden szempontból nehezebb volt megírni, pedig az Üvegfal sem volt könnyű. Ezt most vért izzadósabbnak éltem meg, és az eddigi visszajelzések alapján szinte mindenki azt mondja, hogy a Léna az Üvegfalnál is keményebb, kegyetlenebb olvasmány. A statisztikák szerint egy ilyen kapcsolatban a legdurvább dolgok szinte mindig akkor történnek, amikor a bántalmazott ki akar lépni.

Kapcsolódó: Pénzzel is sakkban tart a párkapcsolati bántalmazó

Olyan statisztika is van, amely szerint átlagosan a hetedik kilépési kísérlet szokott sikeres lenni. Közben a külvilág nem érti ezt a folyamatot, ezt az iszonyú küzdelmet, és hogy a gyerekekkel mi történik ezalatt.

Még mindig nagyon hangosak azok a hangok, hogy miért van még mindig vele, miért ment vissza, miért­ hagyja magát, miért nem jelenti fel, én már biztos az első alkalomnál elhagytam volna…

A rendszer működésképtelensége miatt például a rendőrség, a családsegítő, a bíróság sokszor a legjobb szándék ellenére segítségnyújtás helyett tovább folytatja a bántalmazást, többek között azért, mert nem ismeri a bántalmazás dinamikáját, egyenrangú kapcsolatnak tekinti ezeket a helyzeteket.

Ez tragédia, mert ha valaki úgy áll hozzá egy bántalmazott helyzetéhez, hogy kettőn áll a vásár, hogy közös a felelősség, ami ezekben az esetekben sosem igaz, azzal tudtán kívül is a bántalmazó malmára hajtja a vizet.

A Léna reagál ezekre a társadalmi beidegződésekre is?

Nemcsak visszaigazolást szeretnék adni azoknak, akik bántalmazó kapcsolatban élnek, hogy nem velük van a baj, hanem a külvilágnak is fontos, hogy megértse, miben vannak ilyenkor a bántalmazott nők, anyák. Hogy ez sokszor átvitt – és gyakran sajnos nem átvitt – értelemben élet-halál harc. Hogy a bántalmazás nem magánügy, a kezeléséhez az egész társadalom szükséges.

A Lénában nézőpontváltás történik, egyes szám első személyben beszéli el a főhős a történetét. Mennyit adtál magadból a karakternek?

Biztosan sokat. De ha egy férfi bányászról írnék, abban is benne lennék, hiszen a saját érzeteimből és élményeimből táplálkozom, mindenből, amit a világból magamba szívok. Az Üvegfal után rengetegen kerestek meg a saját történetükkel, és az előadásaink után szóban is sokan meséln

ek, akárcsak bírók, ügyvédek, férfiak, nők, az intézményrendszerben dolgozók. Rengeteg anyagom volt. Sok-sok nő, férfi és gyerek történetéből állt össze ez a regény. 

Te hogyan látod, mindig is ennyire sok bántalmazó élt közöttünk, csak most már lehet erről beszélni, vagy több az olyan kapcsolat napjainkban, ami nem az, aminek látszik?

Nem gondolom, hogy sokkal több bántalmazó lenne, mint régen volt. A bántalmazás mindig a hatalomgyakorlásról szólt és szól, akár egy párkapcsolatban, akár nagyobban gondolkodva. Egy ilyen kapcsolat soha nem egyenrangú.

Kapcsolódó: Adj hatalmat valakinek, és kiderül, kicsoda valójában

A bántalmazó ügyel arra, hogy ne is legyen az, és ezt gyakran nagyon nehezen tetten érhető lépésekkel éri el. De végig arról van szó, hogy a kontroll nála legyen, és elvegye a másiktól a saját valóságához való jogát. Bárhogy nézzük, több férfi működik bántalmazóként, mint nő, és nem azért, mert a férfiak rosszabb emberek, hiszen ez nem igaz.

A nők is nagy „tehetséggel” tudnak bántalmazni, csinálják is sokan. Csak egyszerűen a még mindig erősen patriarchális társadalmi berendezkedésünk miatt a férfiaknak nagyobb terük nyílik a nők feletti hatalomgyakorlásra, amire sokan amúgy feljogosítva is érzik magukat.

Ma már ki lehet mondani, hogy nem oké, hogy sok tekintetben nincs egyenlőség nő és férfi között, talán ezért is lehet több szó erről a jelenségről. Régen nem is voltak szavaink arra, hogy a fizikain kívül létezik másfajta bántalmazás is. De még nagyon sokat kell fejlődnünk.

Beszéljünk az egyenrangú kapcsolatról. Gyurival ebben van részed. Szerinted ez min múlik, ti hogyan csináljátok?

Nyilván sok múlik azon, hogy a két ember önmagában milyen, de az önismereti munka is fontos, amit mindketten beletettünk. Számít, ki mit hoz magával, sok tanulás, múltból való okulás és szeretet van a kapcsolatunkban. Persze mi is veszekedünk, de végül mindig a szeretet győz, nem a nyerni akarás. Hogy képesek legyünk elfogadni, elviselni a másik valóságát is. Azt is nagyon szeretjük, hogy együtt is létre tudtunk hozni valami fontosat. Két éve járjuk az országot, megrendítő látni, milyen nagy hatással van minden alkalom.

Gondolom, ez érzelmileg azért megterhelő.

Igen, főleg, ha olyan esetekkel találkozunk, amikor valaki teljesen segítség nélkül marad, már semmije nincsen, a gyerekeit ellene fordították, és akár fizikai veszélyben is van. Sok ilyet hallgatok végig, ilyenkor a tehetetlenség a legborzasztóbb.

Sokan azt hiszik, ha egy anya szeretetben nevelte a gyerekét, sehogy se lehet őt ellene fordítani.