Feltűnően szép lenne, ha mosolyogna. Sötétbarna haj, zöld szempár, hibátlan, fehér bőr, a széles övvel összefogott, puha kabát kiemeli karcsú alakját, csakhogy esze ágában sincs mosolyogni. Nem örvendezik velem a halvány napfényben fürdő péntek délutánon, hogy van remény egy hétvégi kirándulásra, és az „ülőmunkára kényszerített” iskolásainkkal meg az örökmozgó óvodásainkkal végre hátat fordíthatunk az épített környezetnek, és isten szabad ege alatt élvezhetjük az életet.

Ha sétálunk, rohangálunk, játszunk, örülni lehet a télnek is, közben nekünk, felnőtteknek eszünkbe jut a karácsony, ami varázslatos lesz, ha bírjuk szeretettel, ötletekkel és némi anyagi erővel. Csakhogy az én valahai tanítványom nem mozdítható ki a rosszkedvéből, ezért kapcsolja be a végtelenített panaszgombot. Mert szerinte nekem, lányos anyának, nincs fogalmam arról, milyen átkozottul fárasztó az élete a fiaival – régen találkoztunk, ezért felejthette el, hogy az unokáim között már több a fiú… –, és az ő helyében én is csak alvásra vágynék a hétvégén.

– Mesélj! – mondom elkomolyodva, mire energikusan kezdi kipumpálni belőlem az életörömöt.

Hiszen az ő szemüvegén keresztül nem „cucc” a téli napsütés, a karácsony csak robot, én pedig kicsit bolond vagyok, amikor azt élem, írom, mondom, hogy a gyerekünk ajándék.

– Arról nem volt szó, amikor vállaltam a második fiamat, hogy a férjem cége vidékre települ, emiatt ő fél hatkor indul otthonról a hétköznapokon, én pedig öt óra negyvenkor kelek, hogy a harmadikos fiamat iskolába, a kétévesemet pedig bölcsibe cipeljem, majd dugókon és baleseteken verekedjem át magam, hogy nyolckor a munkahelyemen legyek. Késve, fáradtan, idegesen.

A gyerektelen kolléganőim fitten gusztálgatják egymás ruháját, frizuráját, sminkjét kávézás közben, én kiosonok a mosdóba, hogy eltüntessem a szemem alatti karikákat – hadarja, közben meg-megölel, mert hálás, hogy végre nem kell hibátlan anyának tűnnie, mint a munkahelyén, az iskolában és a bölcsődében, hiszen ma is emlékszik, milyen gyakran írtunk és beszéltünk arról a Bálint György Újságíró Akadémián, hogy nincsenek tökéletes szülők.

Kapcsolódó: „Ezt sosem gondoltam volna a szülőségről” – Anyák őszinte vallomásai

Ennek fényében nem hallgatja el, hogy sokat tanul a nagyfiával, ami kínszenvedés, mert az okos kissrác úgy megutálta az iskolát két és fél év alatt, hogy csak játszani akar. De legalább nyugodt, ellentétben az öccsével! Aki elviselhetetlen. Már kisbabaként sokat bömbölt éjszakánként, mostanában szörnyekkel harcol álmában, éjfél körül felébreszti a szüleit – legtöbbször az édesanyját –, és indul az altatási huzavona, sok sírással, kiborulással. Mire hajnaltájt végre lenyugszik, kezdődik az új nap.

A fiúk nem akarnak öltözködni, reggelizni, anya kiabál, a kicsi kiborítja a nagyobb iskolatáskáját, aztán zeng a ház az ordításától, mert a bátyja megtorolja…

– Mondd, minek örüljek? – kérdezi a tanítványom, nekem pedig nincs módom szóba hozni a kisgyerekek varázslatos szeretetvágyát meg a türelem gyógyító erejét, mert agresszíven felvisít a mobilja. – Mit mondasz? Hová? A gyerekkórházba?

Vörösödik az arca, kicsordul a könnye, kiabál.