A lakására hív, nehezen mozog már, szabadkozik, holott én nagyon is megtisztelve érzem magam. Gizike, a segítsége nyit ajtót, a művésznő éppen ebédel, várjam meg a nappaliban. Körben kényelmes fotelek, a szoba közepén masszázságy, kisvártatva ő is betoppan…
Látom, minden azt szolgálja itt, hogy karbantarthasd magad.
Muszáj, ha még játszani akarok. Ma délelőtt itt volt a masszőröm, holnaputánra meg a gyógytornászt várom. Fájnak az ízületeim, a szívem is tönkre van, ahogy az már nyolcvanévesen lenni szokott.
Hálásak lehetünk, hogy így is tovább játszol nekünk. Hadd köszöntselek fel olvasóink nevében is ezen a kerek születésnapon: Isten éltessen!
Köszönöm szépen… Sokszor elhatároztam már, hogy abbahagyom a szakmát, aztán mindig rájövök, hogy nem tehetem. Most is nyolc előadásban játszom, hogyan mondhatnám azt egyik percről a másikra, hogy részemről ennyi, oldjátok meg?!
Kivel helyettesítenének? Hiszen ennyi idősen már alig vagyunk a pályán. Csomós Mari, szegény, már nem él. Szoros barátságban voltunk, ma is beszélgetek vele magamban, időnként megnyomom a telefonon a gombot, hogy felhívom, aztán eszembe jut, hogy már nincs kit.
Nem látszik a játékodon, hogy már csak kötelességtudatból csinálnád. Én inkább azt érzem, ez tart meg.
A színpadon az ember valóban mindent elfelejt. Az egy másik tudatállapot, olyankor nem fáj semmid, csak a dolgodra koncentrálsz.
Szerencsére az agyam, a szemem és a fülem még jó, és egy színésznek ez a legfontosabb.
Olyan szerepeket játszom, amiket ülve vagy bottal is lehet, és a közönség elfogad. De már jólesik itthon maradni pizsamában, és sehova se rohanni. Bár most, hogy néhány napig nem játszottam, amikor rám esteledett, megéreztem, hogy azért nem tenne jót huzamosabb ideig, ha semmit nem csinálnék. Úgyhogy amíg ki nem futnak a meglévő előadásaim, addig játszom.
Tanúja voltam a nyáron az Arénában, amikor a Sissi-koncerten Zsófia főhercegnéként kivágtad a magas C-t, és tizenötezer ember állva tapsolt neked.
Ugyan, nem volt szükség magas C-re, de tény, hogy az énekhangom is megmaradt. A közönség szeretete külön ajándék. Ezért jó, ha az ember karakterszerepeket játszik. Ha naiva lettem volna fiatalon, már rég kiöregedtem volna, de mivel mindenféle szerepben helyt kellett állnom, nem koptam ki a szakmából.
Felmerült valaha, hogy énekesnő legyél?
Felmerült, főleg az anyósomban, ő nagyon szerette volna, ha átképzem magam operaénekessé, de hát én annyira színésznő akartam lenni. Meg aztán az énekléshez hatalmas önfegyelem kell, se éjszakázás, se hideg limonádé, mert nem lehet, hogy reggel rekedten ébredj. Egy színész úgy is el tudja mondani a szövegét. A férjemmel (Eötvös Péter Kossuth-díjas zeneszerző – a szerk.) egyébként soha nem beszéltünk erről.
Molnár Piroska és Bessenyei Ferenc Az utolsó kör című filmben 1968-ban (Fotó: Central archívum x Szóvári Gyula)
A színésznek meg rengeteg szöveget kell megtanulnia!
Arra született. A taxisofőröknek is szoktam mondani, hogy ők az utcák nevét tudják megjegyezni, én meg a szövegemet. Nincs itt semmi misztikum, ez egy szakma, és kész. De az, hogy reggel arra ébredsz, hogy nincs hangod, és este Toscát kell énekelned, az kicsit más.
Kapcsolódó: Dühöngve gyűlölt, tombolva szeretett – Jászai Mari elképesztő élete
Igaz, hogy már kislányként tudtad, hogy színésznő akarsz lenni?
Ezzel a színészek nyolcvan százaléka így van. Az ember ötévesen lát egy színészi alakítást, és megérzi, hogy ezt ő is tudná csinálni. Nálunk, Kunágotán minden héten volt filmvetítés, anyuka vitt el életemben először az egyikre, és én megkérdeztem, kik azok a vásznon.
Mire ő: színészek. Na, én az akarok lenni, jelentettem ki. De ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy olyan szakma is a kezemben, amiből meg tudok élni, ha ő már nem lesz, ezért végül közgazdasági technikumban érettségiztem. Volt azonban egy kitűnő magyartanárnőm, aki támogatta a színészi ambícióimat, és szerencsére elsőre felvettek a főiskolára.
Volt példaképed?
Dajka Margitot imádtam. De nem vagyok rajongó típus, legfeljebb férfi színészek után epekedtem, kamaszkoromban például odavoltam Kálmán Gyuriért. Amikor egyszer együtt játszottunk, el is árultam neki. Azt válaszolta: „Miért nem akkor szólt?”
Gyönyörű lány voltál, nézegettem a fiatalkori fotóidat.
Én sose láttam magam szépnek. De ha most ránézek a régi képeimre, látom, hogy nem voltam csúnya.
Előfordult, hogy a tehetségedben is kételkedtél?
Nem, abban soha, hiszen felvettek a főiskolára, és ott rengeteget tanultam. Pártos Géza, a legendás színészmesterség-tanár tanított, a szakma fele az ő keze alól került ki.
Sosem felejtem el az útravalót, amit tőle kaptam.
Azzal bocsátott minket utunkra: „Drágáim, most maguk elkerülnek vidéki színházakhoz. Ne felejtsék el, hogy ha úgy játszanak is, amitől négyszáz ember dől a röhögéstől, mindig lesz két ember, aki elhúzza a száját a nézőtéren. De maguk csak annak a kettőnek játsszanak!” Soha nem szabad olcsón adni, minden alkalommal újra kell szülni az alakítást.
Kapcsolódó: „Nem lehet átörökíteni a sérelmeket” – A Pura Poesia vendége Fullajtár Andrea
Gyönyörű az orgánumod, jó hallgatni. Sulyok Mária volt a beszédtanárod, és később te is tanítottál színpadi beszédet az egyetemen. Jól tudom?
Igen. Az első osztályomba járt Fullajtár Andrea, Ónodi Eszter, Elek Feri. A beszédtanításhoz nem kell különösebb pedagógusvéna, csak el kell mondanod, te hogyan csinálod. A diákjaim némelyikével pont az volt a bajom, hogy nem hitték el, a színpadon nem szabad motyogni.
Hihetetlen alázattal fordulsz a színészet felé. Mondd, soha nem maradt el miattad előadás az ötvenhét év alatt?
De. Egyszer elfelejtettem, mert egy plakátról írtam be a naptáramba az időpontot, de közben megváltoztatták. Meg amikor anyukám meghalt. Küldtem egy sürgős táviratot Kazimir Károlynak, a színházigazgatónak, hogy nem tudok Pestre menni, maradjon el az előadás.
Olyan nincs, tajtékzott, mire Komlós Juci, aki szintén játszott benne, felment hozzá, hogy Károly, ezt ezzel a gyerekkel nem teheted meg, akkor miattam marad el az előadás! Persze én csak utólag értesültem erről. És mit ad isten, 2011-ben Komlós Juci helyére éppen engem választottak meg a nemzet színészének. Jucika ismét üzent a magasból.
Kapcsolódó: Hol is találkozzunk? – Anekdoták a színházból
Elképesztő ívű pályát futottál be, huszonhat évig voltál a kaposvári színház legendás társulatának tagja. Egy megszakítással, amikor a Nemzeti Színházba jöttél Budapestre. Hűséges típus vagy?
Ez nem hűség dolga, így hozta az élet. 1978-ban friss vér kellett az akkori Nemzeti Színházba, és elhívták a két Gábort, Székelyt Szolnokról, Zsámbékit Kaposvárról, ők meg vitték magukkal a színészeiket.
De a Nemzeti mérgező kút volt, aki annak a vizéből ivott…
Annyit fúrtak minket, hogy néhány éven belül jobbnak láttuk visszaszerződni Kaposvárra. Koltai Robi, Pogány Jutka, Jordán Tamás, Lázár Kati, Helyey Laci, én…
Mit tudott az a társulat? Álkérdés, mert én sok mindent láttam tőletek a nyolcvanas években. Ha elhoztátok egy előadásotokat a Vígszínházba, a csilláron is lógtunk.
Egy szándék volt, egy akarat. A színészeket, az igazgatót és a rendezőket is beleértve. Nagyon jó volt abban a társulatban játszani, remek szerepeket kaptam, és csodálatos előadások születtek. Szerettük egymást. Mindenkinek ilyen ifjú színészi éveket kívánok.
Pogány Jutkától tudom, hogy ott barátkoztatok össze. Ma is mindennap hívjátok egymást. A Macskajátékban láttalak titeket együtt játszani, az Örkény Színházban. Te voltál Giza.
Igen, meg is lepődtem, hogy Mácsai Pali rám osztotta, mert más karakterű színésznők szokták játszani, olyan elegánsak, mint Tolnay Klári. De elfogadtam. Jutka alakította a főhőst, Orbánnét, és meg a Nyugatra szakadt nővérét, egy polgárasszonyt. Úgy volt, hogy Paula Lázár Kati lesz, de az nem jött össze, így került a képbe Csomós Mari.
Parádés előadás volt, legalább tíz évig ment.
Talán addig nem, de sokáig. De hát a Bors nénit is huszonnyolc évig játszottam a Kolibriben! A Hippolyt, a lakáj hétszázötven előadást ért meg, most pedig már százötvenedszerre játszom a Jaj, nagyi! című vígjátékban, de a Romance.com is már vagy száznegyvenedjére megy a Rózsavölgyi Szalonban. Szerencsére soha nem unom meg őket, mert a közönség mindig más.
És akkor még ott vannak a tévésorozatok, mint például a Munkaügyek, amiben hivatalvezetőt alakítottál. Mindenki ismer ebben az országban.
Szerencsére azért nem. Múltkor például új privátbanki tanácsadóm lett, és felhívott, hogy beszéljük meg a részleteket. Arra kértem, akkor hívjon, amikor már játszom, mert most szabadságon vagyok. Erre megkérdezte tőlem: „És milyen hangszeren tetszik játszani?” Azt válaszoltam, talán hívja fel az elődjét, és kérdezze meg tőle. U
tólag jutott eszembe, hogy inkább azt kellett volna mondanom: mindenen, amire éppen szükség van. De az is előfordult, hogy egy horvátországi nyaraláson egy csapat kamasz egy ideig bámult rám – akkor játszottam a Holnap Tali! című minisorozatban –, aztán egyikük elfogódottan odalépett hozzám: „Ugye maga az igazgatónő a Holnap Tali!-ban?” Na, az helyes volt.
Fáradhatatlannak tűnsz. Tavaly még filmet forgattál, a címe: Csendes éj. Egy nagymamát alakítasz, akinek meghalt a fia, és befogadja a barátját egy magányos karácsonyestén.
