A Nemzeti Színház nagyasszonya, az egyik legnagyobb magyar tragika. Nevét színház, közterek – így például­ a budapesti tér, ahol maga is lakott – és színészotthon­ viseli, illetve az egyik legrangosabb színművészeti elismerésünk. Sőt, a Vénuszon egy kráter is. Mindez nagyjából köztudott, ahogyan az is, hogy igazi férfifaló híré­ben állt. Az viszont már kevésbé ismert tény, hogy Jászai Mari nemcsak másokat, de magát is nagyon tudta gyűlölni, és hogy nem csupán a színházban volt istenadta tehetség.

Lényeglátó esszéista volt, cikkeket írt, amelyek miatt gyakran megszólták, előfordult, hogy az általa felvázolt problémákat feminista nyavalygásnak tartották. Jászai Mari legigazabb barátai és szövetségesei a könyvek voltak, amelyeknek szinte mágikus hatást tulajdonított. Gyerekként nem adatott meg neki a tanulás, de felnőttként szüntelenül képezte magát, megtanult németül, franciául és angolul, eredetiben olvasott Shakespeare-t­­ és Victor Hugót. Sőt, fordított is: Ibsen John Gabriel­ Borkman című művét az ő fordításában mutatta be a Nemzeti Színház.

Kegyetlen gyerekkor

És az sem köztudott – noha emlékirataiban sokszor húsbavágóan érzékletesen számol be az átélt szörnyűségekről, elvégre nemcsak a színpadon, de írásban is a tragédia volt az anyanyelve –, hogy nagy szegénységbe, nyolc testvér egyikeként született, és nemcsak az élet, de apja is igen mostohán bánt vele. „Félelem, reszkető állati félelem volt az egész életem. Ezzel ébredtem, ezzel mentem az iskolába, ezzel jöttem haza és ezzel feküdtem le. Mindig a veréstől féltem. Mindenért vertek, egy elveszett horgolótűért, egy beszakadt szoknyáért, egy letépett virágért. Véresre vertek, meztelenre vetkőztetve, vizes kötéllel” – emlékezett vissza gyerekkorára megrázó részletességgel.

A kis Mari már tízévesen úgy érezte, a magány az egyetlen társa ebben a világban. A mindössze négy elemit végzett, rettenetes verésektől elgyötört kislány teljesen egyedül küzdötte fel magát a magyar kulturális élet zenitjére, neve pedig csaknem száz évvel halála után is egyet jelent a színházzal. Vagyis felvett neve. Hiszen eredetileg Krippel Mária Annaként született 1850. február 24-én a Győrhöz közeli Ászáron. Vehemensen gyűlölte nevét – a Krüppel németül bénát, nyomorékot jelent –, állítólag szó szerint kiégette anyakönyvi kivonatából.

Apja egyszerű, hatalmas termetű, szívós ácsmester volt, akiért anyja mindenféle gazdag kérőt kosarazott ki. A pár boldogsága nem tartott sokáig, léket rágott rajta a szegénység. Győrbe költöztek, ahol helyzetük csak nehezebb lett, Keszey Julianna végül nyolc árvát hagyott hátra, köztük az ötödikként született Marit. A szelíd asszony még halála előtt intézkedett az utánpótlásáról, szomszédjukat győzte meg, hogy menjen nőül férjéhez, amikor az megözvegyül.

A sváb asszony a népmesék gonosz mostohája volt, és az amúgy is kíméletlen apát még jobban gyerekei ellen uszította. Mari épphogy iskolába járt, már kocsmában dolgozott, később szolgálóként gürcölt. Tanítás előtt a Karsay család cipőit pucolta, utána és hétvégenként a gyerekeiket szórakoztatta. Ekkor már egyértelműen megmutatkozott előadói tehetsége, született tragikaként műsorozott a gazdag sarjaknak. Győrből Bécsbe került, itt még rosszabbul ment a sora, szalmán aludt, éhezett, volt, hogy patkányok rágták le a haját. Bécsből egy bűvészcsalád vette magához, apja mindeközben azt sem tudta, él-e, hal-e. Teltek-múltak az évek, valahol Csehországban jártak, ahol egy markotányos vette pártfogásába, majd egy Solymosi Károly nevű őrmester. Mari ekkor tizenhat éves volt.

„A magáénak tekintett és én is magamat az övének. Elvezetett jó messzire a tábortól; szörnyen féltem tőle, de a világért sem mertem ellenkezni, oly hatalmasnak képzeltem azt a szép őrmestert.

Ledobott a földre és olyan iszonyú, éles fájdalmat okozott, hogy ma is hallom a sikoltásom abban a borzasztó éjszakában. Befogta a számat és dühösen csitított. Ez volt az én nászéjszakám” – írta emlékirataiban szüzességének elvesztéséről.

Ott volt a königgrätzi csatában, és nemcsak a haláltól menekült meg, de hihetetlen módon attól is, hogy a többi katona kézről kézre adja. Hősies viselkedésével, önfeláldozásával rengeteg sebesült életét mentette meg, amiért végül pénzjutalmat kapott. Rövid időre hazakerült a szülői házba, majd az ablakon át, éjjel szökött meg onnan, hogy színésznő legyen. Mert semmi mást nem akart, a színházat vágyta kizárólag, hiába verte apja véresre, hogy így kényszerítse arra, hogy egy méltóságos úr felesége legyen.

Színésznő születik

Jászai Mari soha nem titkolta múltját, büszke volt arra a szellemi magasságra, ahová a pokolból feljutott. Még akkor is, ha ehhez nyomorúságon át vezetett az út, fizikai erőszakot kellett eltűrnie, és nemegyszer férfiak jóindulatán, majd az azt követő kényszerű ellenszolgáltatásokon múlt a sorsa. Hiszen a tét a színjátszás volt, ez pedig mindent megért számára. 1866-ban Hubay Gusztáv társulata után utazott Székesfehérvárra, és statisztálni kezdett.

Itt megint megerőszakolták, erről már szinte szenvtelenül ír visszaemlékezéseiben, ahogy arról is, hogy később még egy „réme” is volt, aki börtönnel fenyegette, ha nem lesz az övé… 1867-ben már Budán játszott Bényei Istvánnál, itt ismerte meg későbbi férjét, Kassai Vidor komikust, akit leginkább műveltsége és könyvei miatt választott „megmentőjéül”, illetve azért, mert így felszabadulhatott a színházigazgató szexuális zaklatása alól. Kassai mellett nem volt boldog, éhezett, a férfi semmibe vette, de vele Marinak lehetősége volt az olvasásra, és szivacsként szívta magába a tudást.

És ekkor, amikor már egy életre elegendő megaláztatásban és fájdalomban volt része, amikor már minden megtörtént vele, ami derékba törheti egy fia­tal lány életét, Jászai Mari még mindig csak tizenkilenc éves. Ekkor kezd igazán élni – színésszé válik, abszolút színésszé, aki úgy érzi, a színházon kívül nem is létezik. Három évet tölt Kolozsváron, még nincs húszéves, amikor már főszerepeket játszik. Elválik Kassaitól, majd 1872-ben a Nemzeti Színházhoz kerül, ahol rögtön a Bánk bán Gertrudisa lesz.

Innentől kezdve nincs megállás, egyetlen igaz szerelmének, a színjátszásnak szenteli életét, a közönség pedig imádja. „Én arra születtem, hogy szétforgácsoljam a lelkem száz ember számára és hogy magamnak ne maradjon egy emberre való lélek sem” – írta. Már híres színésznő, amikor keresetének nagy részét még mindig saját jelmezeire költi, miközben a férfiak jelmezét a színház fizeti, mint azt Jászai egyes cikkeiben fel is rója. Ünnepelt sztár lesz. Olvas, tanul, ír, játszik, olvas, tanul, ír, játszik. Főleg tragédiákban, de néha komédiákban is. Szavalni is szeretett, nagy szerepe volt a Petőfi-kultusz elindításában is.

Töltsetek el velünk egy igazán inspiráló estét, ahol igazi példaképekkel találkozhattok! Jegyek még kaphatók!

Férfivadászat és önkínzás

A korabeli kritikák szerint Jászai Mari titka abban rejlett, hogy nem játszott, hanem gyakorlatilag átlényegült. Nem eljátszotta Médea és Elektra haragját, hanem érezte. Mert szép és visszataszító is tudott lenni, a színpadon kívül nem igazán érdekelte az sem, hogy néz ki.

Szíve kizárólag a színházé volt, a férfiakhoz csakis testileg volt képes kapcsolódni.

Szégyenkezett is emiatt, jellemtelen csapodárnak tartotta magát. Feszty Árpád feleségül akarta venni, a tüdőbeteg Reviczky Gyula költővel annak halálos ágyán szakított, egy pályakezdő költő, a nála csaknem húsz évvel fiatalabb Szomory­ Dezső kedvéért. Emiatt nagyon megharagudott rá a közvélemény, de neki nem volt szüksége mások utálatára, hiszen gyűlölte magát egyedül is.

Már idős volt, amikor először megérezte, mi az a szerelem, milyen az, amikor nemcsak testét, de lelkét is képes felkínálni valakinek. A kiválasztott a nála majd’ harminc évvel fiatalabb Plesch János orvos volt, akivel egy szanatóriumi kezelés során ismerkedett meg.