Dénes Zsófia emlékezetes írása a Nők Lapja archívumából.

1872-ben Jászai Mari, aki addig vidéken játszott, Kolozsvárról elszerződött Pestre, a Hatvani kapun kívül épült Nemzeti Színházba. A fiatal Jászainak azokban az években sok gondja, baja volt azzal, hogy csekély a jövedelme. Hiszen évről évre nagyobb szerepköre lett és — mint általában a színi világban — a színpadi ruháiról is magának kellett gondoskodnia. Az új színházi idény szerződései minden év húsvétiétól, illetve virágvasárnapjától léptek érvénybe. Jászai Mari is, aki akkor Kassay Vidor Kolozsvárt játszó színész felesége volt, tél végén kapta meg Pestre szólító szerződését. Kétségtelen, hogy nagyon örült ennek, mert minden magyar színésznőnek vágyálma volt, hogy az ország legelső, legrangosabb színházának legyen tagja. Kitűnő művész férjét, például, aki komikus szerepkörében akkor már igen elismert volt, nem hívtak fel Pestre.

Hanem Jászai nem az örvendezését fejezte ki levelében, amellyel a Nemzeti Színház intendánsának szerződésére válaszolt, de gondterhes sorokat intézett hozzá.

Méltóságos Igazgató úr!

Már most kezdek terhére lenni méltóságodnak, ilyen jókor, de azt hiszem, az is baj volna, ha későn írnám meg, hogy nekem 400 forint előleg szükséges. Ez bizony sok, de mit tegyek, mondja meg méltóságod? Itt nagyon sok az adósságom, 600 forint és abból 300-at legalább is ki kell fizetni, innen elmegyek martzius közepén, “de még akkor nem mehetek Pestre, hanem vagy Szathmárra, vagy Miskolczra, néhányat játzani, mert pénz kell. Mihelyest Pestre érkezem, lakást kell fizetnem félévre előre, bútorokat, legalább egy pár darabot — kell bérelnem, de ezekre pénz kell, ezért kell még az előlegen kívül vagy 200 forint és ezért kell játszanom valahol még mielőtt Pestre mennék, a nyugvásból semmi sem lesz, pedig ugyan kellene, de majd a nyáron.

Kérném Méltóságos úr, bocsásson meg. hogy ily hosszasan terhelem körülményeim elbeszélésével, de tartozom vele, nehogy méltóságod könnyelműséggel vádoljon.

Aztán édes jó Méltóságos úr, ha rám bízzák, hogy mit játszam először, hát én Lady Macbethet választom elsőnek, most szinte látom, hogy mosolyog méltóságod, de kérem, engedje csak, hogy én abban lépjek föl, én még amihez hozzá fogtam eddig minden sikerült, én még soha nem játztam a Ladyt és még is tudom, hogy nem fogok megbukni. Másodiknak jó volna Lujza, ezt a szerepet egy idő óta nagyon szeretem, aztán elég nagy ellentét is van a két jellem közt.

Jó lesz így Méltóságos úr?

Kérek csak néhány szóban feleletet.

Kolozsv. 872. febr. 10-én.

szolgálója

Kassayné Jászai M.

Amikor Jászai Mari ezt a levelet írta, huszonkét éves volt. Nem tudom, mennyire volt szép. Mert én csak hatvanöt éves korában ismertem meg. De hiszen 1872-ben ő virágjában volt, és meggyőződésem, hogy kisugárzó egyénisége, rendkívüli intelligenciája és művész-szenvedélyessége egész asszonylényét lebilincselővé formálta. Örök nyugtalansága, túlfűtött érzékenysége, szinte kitapintható idegvibrálása pedig mindenestől váratlanná és rejtélyessé tette. Csodálatos, hogy huszonkét éves korában nem választott magának első fellépésül a legrangosabb színházban valamiféle asszonyvarázs-szerepet.

Mert ő nem tetszeni akart. Hanem erős, kemény, harcos szerepet kívánt, karakterszerepet a javából, Shakespeare-t, gyilkoló Shakespeare-t, gonosz szellemet. Tudta, hogy ő azzal is győzelemmel megbirkózik.

Azt akarta bemutatni, hogy asszonyszínésznek nem a Vénusz-kebel a fontos, és nem is a fajparipa vékony bokája, még csak a mindent ígérő szemjáték sem. Mert a színpadon az osztályzást nem az dönti el. Hanem a kérlelhetetlen játék, amely csontvelőkig ér és a szerepmegmintázás ereje. A színvallás önmagáról, tehetség-e, vagy nem. Színvallás és bizonyíték.

Második szerepnek az ellentétet kérte, az Ármány és szerelem Miller Lujzáját, akit Schiller romantikájában kell felcsillantania. De bizony az sem afféle rózsaszín fátylakban felhődző báb. Az is karakterszerep, elefántcsontmívesség, amit egész este vigyázó kézben kell magasba tartania.

A szent gond mellett ott volt a pénzgond is. Milyen egyek ők ebben Dérynével. Mindkettő „színészné” abban az elmúlt korban, amikor az asszonykomédiást semmibe vették, a bódémutatvány artistájával tévesztették, afféle fehérnéppel, amelynek nincs becsülete. Pedig milyen kényes-finnyás mind a két művészasszony mindenben, ami tartozás, ami elszámolás, vagyis abban, ami tőlük másnak jár. Én olvastam naplóikat, leveleiket, ez győzött meg mindenképp: nagy irántuk a tiszteletem.

És hogy mindazt, amit a művészéletre elszánt asszony következetesen végigharcol és végigszenved — tegnap, holnap és bármikor —, hogy mindazt érdemes volt-e úgy végigélnie, ahogyan tette, amikor pályája végén visszanéz.

Jászai Marinak borúlátó a véleménye.

Tudok egy kertet, alacsony kis kerítése van. Csábító is, mert ami virág megterem benne, az mind kívül fut a sövényen. Majd minden eltévedt rajongó átlépi… Majd minden romantikus gyermeklélek vágyik belé, mert a dicsőség délibábja lebeg fölötte; de minden érett lélek kikívánkozik belőle, mert annak a kertnek belsejében nincs egyéb futóhomoknál, melyre rajongó gyermekek, ifjú és öreg gyermekek rajzolhatnak alakokat, miket napról napra elsöpör a szellő. A szellő széthordja és ők mindennap újra kezdik…

Szellő, mondja ő. Szél, mondom én.

De nem mondom borúlátón. Csak megállapítón, mert valamennyien, akik dolgozunk, ezt cselekedjük. A mait a szél széthordja, de holnap újrakezdjük.

Így adták kézre nekünk, belülről jön a parancs.

És ezért ne akarjunk változást, mert ezen úgysem változtathatunk.

Hanem hinnünk kell és hisszük, hogy valami az egészből megmarad.

Bizonyság Jászai Mari és Déryné halhatatlan neve.

Dénes Zsófia

Nők Lapja 1972/19. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: A Hét – epa.oszk.hu, Közkincs, commons.wikimedia.org