„Nem megoldás, ha elmenekülünk innen” – Vilmányi Benett interjú

Sokan már most az év magyar filmjének tartják a Larryt. Főszereplőjével kilátástalanságról, magyarságtudatról, a független színházak jövőjéről beszélgettünk.

December 1-jétől vetítik a mozik a Larry című magyar filmet, amelynek történetét Serrano, a borsodi utcagyerek és rapper története ihlette. Bernáth Szilárd első nagyjátékfilmje a szociodráma legszebb hagyományait követi, és gyakorlatilag letaglózta a filmet eddig megtekintő nézőket. Főhőse a traumatizált, dadogással küzdő borsodi srác, Ádám, aki egyedül rappelés közben, Larry művésznéven képes elhagyni beszédhibáját. Anyja öngyilkossága után az azóta a vallásba menekült apjával él, mint kiderül, hatalmas traumákat cipelve. Súlyos dadogása, szorongása nem sokra predesztinálja, birkapásztorkodással és egyéb kétkezi munkával keresi kenyerét, egy tervezett hitelfelvétel pedig csak még erősebben köti majd Borsodhoz. Majd egy tehetségkutató verseny megcsillantja előtte a menekvés lehetőségét. De ez nem egy hollywoodi sikertörténet, Ádám egy régió, gyakorlatilag egy ország metaforája.
A film főszerepét Vilmányi Benett alakítja, akivel egy nyüzsgő kávéház galériáján beszélgettünk. Független színházról, nehéz szerepekről, „benáculásról”, tanításról, jövőbeli terveiről – csak a Junior Prima Díjról nem, amit visszautasított, és ami miatt hetekig róla cikkezett a sajtó. A kérdésre, hogy mehet-e a téma, kategorikusan nemet mondott – nem akar erről beszélni. De talán nem is kell, elvégre a tettek többet mondanak minden szónál.

Problémás szerepben ismerhetett meg a széles közönség (Terápia), de színházban is többször alakítottál dacos karaktereket. A Larry című film főszereplője, Ádám is bonyolult, traumatizált figura. Tudatosan keresed a nehezet, vagy csak ezek a szerepek találnak meg?
Ez szerintem úgy zajlik, hogy gondolkodnak rendezők sztorikon, szerepeken. Nyilván látták vizsgafilmekben, hogy van ez a fiú, aki kamerák előtt tud viszonylag természetesen viselkedni, és úgy döntöttek, hogy akkor megpróbálják velem, vagy bejön vagy nem. Úgy tűnik, bejött.

Larry, vagyis Ádám is így jött?
Bernáth Szilárddal csináltunk már korábban egy rövidfilmet. Miután ennek a forgatását befejeztük, egy hónappal később már konkrétumokkal keresett meg, hogy van ez a terv, csináljam én.

Ádám egy elég nehéz szerep. Fizikailag is megterhelőnek tűnik, de a dadogás, a lelki sérülések megjelenítése is kemény kihívás. Mi volt benne a legnehezebb?
Borzasztó feszültséget, frusztrációt okozott bennem, hogy én most valami olyan közegben élő embert, egy olyan beszédhibával élő embert csinálok, aki nem vagyok, és hogy ez hogy nem lesz majd egy pesti színészgyerek vekengése. Ez tényleg óriási feszültséget keltett bennem. Főleg a dadogás. Ebben Kovács Benedek logopédus segített.

Werkfotó a Larry című film forgatásáról. (Fotó: Mozinet)

Ezt hogy kell elképzelni? Elmentél mondjuk tíz órára, és akkor megtanultátok a dadogás fiziológiáját, majd gyakoroltál?
Amikor ráértem, akkor mentem hozzá, elvégre folyamatosan dolgoztam a felkészülés során. Ez nem úgy van, mint mondjuk Hollywoodban. Nem is vágynék arra. Bár azt azért nem bánnám, ha itthon is több lehetőség lenne a felkészülésre. Tehát jártam hozzá, olvastam könyvet is a témáról, illetve beszélgettem dadogókkal. Nem olyan súlyos és súlyosabb dadogókkal is.

És másfajta segítséged volt? A főszereplő súlyosan traumatizált, azt gondolná az ember, hogy mondjuk pszichológus segíthetett ráérezni, hogyan viselkedik egy ilyen ember.
Van egy környezet, van egy könyv, egy jelmez. Ha önazonos vagy és tapasztaltál dolgokat, akkor igazából nem kell ehhez a típusú munkához másfajta segítség. Nem emlékszem, hogy arra gondolnék, vajon milyen lehet egy olyan típusú traumákkal élő fiúnak, mint Ádám. Arra ott az író, a rendező. Nekem jelen kell lenni és elvégezni a munkám. Pontosnak és konkrétnak lenni.

Kívülről azt gondolnánk, ez egy olyan szerep, amit az ember nem tud csak úgy letenni, amivel a forgatás után is dolgozni kell. Vagy túlmisztifikálom?
Kicsit igen. (nevet) A dadogás része tényleg sokkal nagyobb teher volt, nem foglalkoztam ezzel a lelki részével. Igazából az van, hogy eleve nem voltam jól, amikor forgattunk. Elengedtem az egészet. Úgy voltam vele, hogy csináljuk, próbálom kihozni ebből a maximumot, vagyok, ahogy vagyok. Azóta egyébként már sokkal jobb a helyzet.

Jelenetkép a filmből (Fotó: Mozinet)

Aztán ott van a rappelés. Úgy hallottam, rá is kaptál az ízére, elvégre a Toldi moziban tartott vetítés után elő is adtál egy új számot CsalaDóval, vagyis Onofer Lászlóval, filmbéli partnereddel.
Gyerekkorom óta zenélek, apám zenész (Vilmányi Gábor, a Manhattan zenekar oszlopos tagja – a szerk.). Mindig segített nekünk öcsémmel – aki amúgy végül zenész lett – a zenekaraink ügyeiben. Dalokat felvenni, hangszerelni, ilyesmik. Az első dolog, amit stúdióban felvettünk, az pont egy rap szám volt. 9 éves voltam ekkor. Szóval mondhatni, hogy nem volt ismeretlen a terep.

Maga a szám, amit a film főhőse rappel, nagyon dühös, nagyon agresszív. Ki írta hozzá a szöveget?
Alapvetően enyém és Serranóé a szöveg. Ezen kívül Závada Péter is írt bele pár sort, illetve a rendező-forgatókönyvíró Bernáth Szilárd is.

A filmben nagyon sok tipikus magyar, kelet-magyarországi probléma bukkan fel, szinte harapható a kilátástalanság. Keleti problémák ezek vagy általánosak?
Más a tét Borsodban. Más a probléma egy cigánytelepen. Más Tiszaújvárosban, megint más Pesten. De

az átlag magyar ember alapélménye szerintem ez, ami ebben a filmben megjelenik – a kilátástalanság.

Annyira nem látok én sem például semmi perspektívát arra, hogy hogyan lehetne itt tovább jutni. Az én élményem nyilván nem összehasonlítható azzal, ha valahol nincs padló, vagy ahol az ember nem tud lefürdeni. De még én is azt érzem, hogy jó lenne egy kicsit emberhez méltóbb módon élni, ez egy közös élmény. A belemet kidolgozom, mégsem jutok előbbre érzés.

Könnyű volt Thuróczy Szabolccsal játszani? 
Dudás Balázs egy rövidfilmjében, a Semmi komolyban játszotta már az apámat, ebben a történet szerint összejövök az apám nőjével… Szóval ismerjük egymást. Csomó dolgot igen más színpadon játszani, mint filmen, de ha mindkettőt csinálod, akkor átviszed a használható dolgokat egyikből a másikba. Emiatt aztán – nem akarom, hogy nagyzolásnak hangozzon, de – nem igazán kellett nekünk magyarázni, hogy hol és meddig érdemes tartani egy szünetet, milyen ritmusban jó bemondani egy mondatot, hiszen mindketten sokszor csináltuk mindegyiket. Van benne gyakorlatunk.

Jelenetkép a filmből (Mozinet)

És milyen volt a helyiekkel, borsodi emberekkel dolgozni? Ők civilek, amatőrök voltak.
Nagyon jó élmény volt. Semmilyen fennakadást nem okozott, hogy sokan akkor forgattak először. Sőt, sok felesleges kört spóroltunk azzal, hogy nem ragadtak le olyan dolgokon, amin egy professzionális színész valószínűleg elidőzne. Egyébként a tanításban is pont azt szeretem, hogy úgy lehet foglalkozni emberekkel és színházzal, hogy azok az emberek nem színészek.

A volt gimnáziumodban, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban tanítasz…
Illetve már az Erzsébetvárosi Kéttannyelvű Általános Iskola, Szakgimnázium és Szakközépiskolában is. Vers és prózamondás gyakorlatot és színészmesterséget – vagyis így hívják a tanrendben, de én inkább drámatanárnak mondanám magam.

Mit ad a tanítás? Megváltoztatta, ahogyan bizonyos dolgokat látsz?
Talán azt, ahogy a szülőséget látom. Én nem vagyok még szülő – majd egyszer persze szeretnék az lenni –, de azt látom, hogy aki azzá válik, általában elmondja, hogy mit nem fog úgy csinálni, mint ahogy a saját szülei, de aztán mégis minden hasonlóképpen történik. Ez pedig hasonló ahhoz, amit azóta tapasztalok, hogy tanítok. Amikor elkezdtem, azt gondoltam, hogy na, voltak azok a nagyon gáz tanári fogások és mondatok, amiket úgy utáltunk, és hogy ezeket én soha nem fogom csinálni vagy mondani! Aztán… Kell. (nevet) Rájön az ember, hogy bizonyos dolgok, mondatok miért történtek, miért hangzottak el akkor. És ebben hasonlít ez a két szerepkör szerintem.

Az oktatás mellett egy másik szerepben is egyre inkább jelen vagy: az író és rendező „szerepében”: a Jurányi házban tavaly óta van műsoron az 1v1 című monodrámád, ami egy zenés standup. Ezt te is írtad, magad rendezted. Ez egy kikacsintás a színészetből, vagy ez az irány, amerre tartasz?
Utóbbi. Ez nagy vágyam egy ideje, színházat írni és rendezni. Írtam egy új darabot is, amit szintén szeretnék megrendezni. Ez egy Dante Casinó előadás lesz. Ha sikerül elnyernem egy pályázatot, akkor megvalósítom, ha nem, akkor van egy B-tervem. 

Mesélnél a Dante Casinóról kicsit?
Ez egy nemrég indult színházi társulat amelynek alapítótagja is vagyok. Egyelőre küzdünk az elindulás nehézségeivel. Volt már két olyan eseményünk is, ami nem műsoron lévő-, hanem egyestés előadás volt. Aki hallott róla, az eljött és megnézte, de olyan formában, mint akkor volt, nem lesz látható többet.

Nem vész el így túl sok munka?
Nem nagyon sok, de azért persze, meló… Volt egy olyan előadás, ami a darabomból volt egy rendhagyó olvasópróba. Ennek lesz folytatása úgymond, vagyis kifutása. Aki akkor látta, csak egy fázisát látta a munkának. De olyan is lesz, ami felkészülést ugyan igényel, de ott jön létre, a közönség bevonásával.

A zenés standupodban, az 1v1-ben az életedről mesélsz, aminek van egy kényesnek tűnő része, az úgynevezett „benáculásod” időszaka, tehát hogy volt egy olyan időszak, amikor szélsőjobboldali nézeteket valló közösség tagja voltál. Ez olyan téma, amiről általában nem szívesen beszélnek, vagy ha igen, akkor az általában önfelmentés céljából történik. Mit jelentett nálad a „benáculás”, hogy jött ez az egész?
A legtöbb ember otthonról hozza ezt. Aztán vannak persze hatások, ami kirobbantják, felerősítik, de az otthonról hozott dolog az alapja. Amikor elkezdtem írni a darabot, akkor ezt az egészet én magamban már lerendeztem, az nem volt még tiszta, hogy van-e értelme publikussá tenni. Már a főpróba hete zajlott, amikor rájöttem, hogy igen, és akkor írtam meg a végét. Eleinte nem a saját szélsőjobbos sztorijaimat írtam meg, eltartottam magamtól a szöveget. Ekkor még Jean-Paul Sartre Egy vezér gyermekkorának című elbeszélésének főhőse, Lucien karaktere volt a középpontban, ezt cseréltem le a saját élményeimre. Arról azért nehezebb beszélni, amikor az ember egy értelmiségi közegben éli ezt meg, nem pedig a tettek világában. Utóbbi egy egyszerű dolog, de nem ezt a kort éljük. Vagy hát van az is, de az már egy nagyon másik világ. Az viszont, ami egy értelmiségi közegben játszódik, elvek szintjén, mint esetemben, az kevésbé megfogható. Amikor csak ott van a háttérben, amikor akár csak utalásokkal szítjuk a gyűlöletet, az rejtélyesebb dolog, nehezebben felfejthető.

Hogy jöttél ki ebből a korszakból? Volt valami nagy megvilágosodásod?
Nehezen látok be dolgokat, például ha másnak igaza lehet egy vitában. Emlékszem, hogy amikor még nem engedtem el ezt a dolgot, a neten kerestem véleményeket arról, hogy miért gyűlölik egyesek a például a zsidókat, abban próbáltam rációt találni, hogy tudjak érvelni egy vitában. Tehát csak kerestem a magyarázatot, hogy meg tudtam magyarázni a gondolatokat, amik alátámasztják, amit halottam. 

Tudatos a kőszínházaktól való elfordulás, és hogy színészként szabadúszol?
Nem annyira volt tudatos. Fokozatosan jöttem rá, hogy nem a kőszínházzal van bajom, hanem hogy nem égek a vágytól, hogy színpadon állhassak. Így kopik ez ki folyamatosan.

Tehát független színházat írnál és rendeznél. Ezt nagyon nehéz finanszírozni. Van szerinted jövője a független színháznak itthon?
Van, csak azt hiszem, nem az az út, hogy visszasírunk valami régen jobban működő dolgot, hanem hogy keressük, hogy most hogy lehet megvalósítani. Ott van a Hajdu Szabolcs példája – ő úgy csinál színházat, hogy helyeket keres országszerte, amelyek alkalmasak arra, hogy előadást készítsen, annyi emberrel, akiket ki tud fizetni. És ha csinál egy filmet, akkor ugyanazokkal az emberekkel dolgozik, tehát gyakorlatilag társulatként működnek.

A független lét mellett óhatatlanul el kell vállalni például kereskedelmi tévés projekteket is, ezt sok színésznél látjuk. Tőled is várható hasonló?
Fogok forgatni például februárban is, de nem ilyesmit. Nem azért vállaltam, hogy kilábaljak a teljes pénztelenségből. Egyszerűen úgy érzem, hogy nemcsak az elvek miatt nem akarom ezt; rájöttem, hogy egyszerűen rövid az élet, hogy ilyenekkel töltsem az időmet.

Sokan a külföldre költözéssel menekülnek a kilátástalanság elől – számodra ez nem volt eddig opció?
Én megélem a magyarságomat, ami a nyelvben csúcsosodik ki – mindenben, amit én csinálok, nagyon fontos a nyelv és annak használata. Ezzel nekem dolgom van. Ez az egyik része. A másik, hogy nagyon kötődöm az országhoz és az itt élő emberekhez. Engem nem fognak elüldözni. Szerintem nem megoldás, hogy elmegyünk, elmenekülünk.

 A Vándorló levelek című filmben láthatunk legközelebb – ez Szabó Mátyás első nagyjátékfilmje, ami egyfajta sci-fi lesz, és amelyben a főhős, vagyis te képes elveszett gyerekek szemével látni a világot… Tudod, mikor láthatja majd a közönség?
Néha ráírok a rendezőre, hogy már nagyon kíváncsi vagyok, kellene esetleg egy stábvetítés… Szóval egyelőre nem tudok róla többet mondani, de nagyon várom már. Egyébként a Larryt is a Toldiban, a premier előtti vetítésen láttam először.

Kiemelt kép: jelentkép a filmből (Mozinet)