A koronavírus-járvány alatti karantén ideiglenes volt, és kényszerű, elmúltával pedig sokan boldogan repültek vissza a munkahelyre és az életbe. Vannak azonban olyanok is – nem is kevesen –, akik később önszántukból folytatták visszavonulásukat, és bár ez első látásra a munkával kapcsolatos döntésnek tűnik, hosszú távon az élet más területeire, így a párkapcsolatra is kihatással lehet.

Home office vagy remetelét?

A praxisomban sok olyan nővel és férfival találkoztam, aki nem örült annak, hogy újra bemehet a munkahelyére. Például azért, mert az élet sok szempontból könnyebbé vált a home office lehetőségével, amely megszüntet egy rakás stresszforrást: nem kell izgulni azon, hogy időre beérünk-e, nincs bosszankodás a dugók miatt, nem kell mások előtt személyes jelenléttel megszólalni, „prezentálni” magunkat, jópofizni a kellemetlen kollégákkal.

Van, akinek a hosszabb kihagyás után nehéz lett volna a visszarázódás, szorongást keltett benne a megfelelési kényszer, például a külsejével kapcsolatban. Aki nincs jó viszonyban a testével, vagy felugrott rá pár kiló a karantén alatt, az akár áldásnak élheti meg az otthoni „rejtőzködést”. Más-más okból tehát, de sokan ragadtak benne az otthoni munkavégzésben.

Ezzel önmagában nincs is baj, működhet ez a rendszer. Akkor azonban meg kell szólalnia a vészcsengőnek, ha azon kapjuk magunkat – vagy arra figyelmeztet a párunk, a családunk –, hogy ez a megváltozott helyzet gátolja a korábbi életvezetésünket. Például meghívnak bennünket a barátaink egy kerti sütögetésre, egy lányos koktélozásra vagy egy fiús sörözésre, sportolni vagy más közös programra, de mindig kifogásokat keresünk, hogy otthon maradhassunk.

Ha már tehernek, megpróbáltatásnak éljük meg a korábban természetes, örömöt okozó közös tevékenységeket, az azt jelenti, hogy

az emberekkel való kapcsolódás lehetőségénél erősebb bennünk az adott program szorongást keltő része.

Ez odáig fajulhat, hogy egy idő után már vásárolni sincs kedvünk lemenni a sarki boltba, inkább megrendeljük az élelmiszert online,­ csak hogy ne kelljen elhagyni a lakást.

Ha valaki eleve ilyen volt, akkor ez nem tünet. Ha viszont a korábbi életvezetéshez képest nagyon eltérő döntéssorozatot látunk, akkor az olyan problémát jelez, amelynek megoldásához akár szakember segítségére is szükség lehet.

Észrevétlen folyamat

De hogyan is alakul át az ember akkor, ha megszűnik az otthontól különböző munkahely, és minden, ami azzal jár? A „négy fal szindróma” iskolapéldája a szülés után otthon maradó nő esete: ilyenkor beszűkül az élettér, drasztikusan lecsökkennek a külső ingerek, és ez óhatatlanul kihat a személyiségre is.

Először megjelenik a kiszakadási vágy („de jó lenne elmenni itthonról, és egy felnőttel félórát beszélgetni”), de egy bizonyos időn túl, ha valaki állandóan otthon van, előfordulhat, hogy már azokhoz a dolgokhoz is félve tér vissza, amelyek korábban rutinszámba mentek. Ilyen lehet a visszatérés egy pilates- vagy jógacsoportba, vagy éppen a korábbi munkahelyre. Ilyenkor azt érezhetjük, hogy egyszerűen­ már nem úgy működünk, nem abban a pörgésben vagyunk benne, mint korábban, és nem tudunk újra ahhoz igazodni.

Egy ilyen beszűkült élettérben a párunkhoz is korlátozottabb módon tudunk kapcsolódni.

Külső történések híján inkább az egymásra való fókuszálás marad, amely viszont nagyon kiélezheti a viszonyt, és egyfajta kiszolgáltatottságot vagy a másikra utaltság érzését kelti.

A felek közötti történések jelentősége ilyenkor felerősödik. Ha valaki aznap öt helyen járt, tíz emberrel beszélgetett és húsz dolgot elintézett, abban egészen máshogy csapódik le egy egymás közötti félreértés vagy vita tisztázása, mint az egész nap otthon lévő partnerében, aki számára ez lehet „a nap történése” – legalábbis érzelmi téren.

Egy ilyen beszűkült élettérben a párunkhoz is korlátozottabb módon tudunk kapcsolódni (Fotó: Getty Images)

Elvész a párkapcsolati lüktetés

Ilyenkor túl nagy a teher a kapcsolaton, bizonyos értelemben az otthonról eljáró félnek kell pótolnia az egész külvilágot. Ez egy alattomosan, szinte észrevétlenül kialakuló állapot, amelynek a jelentőségét az otthon lévő fél nem igazán látja. Ez a másik félnek szembetűnőbb, aki nap mint nap más és változatos élményekkel tér haza, de az otthon lévő partnertől már kevésbé hall történeteket.

Árnyalódik a probléma, ha a pár mindkét tagja otthonról dolgozik. Egy ilyen helyzetben megjelenhet az unalom és az egysíkúság is, különösen, ha a felek már együtt sem járnak el sehova, vagy nagyon hasonló menetrendet követnek: otthonról elindulnak egy programra, és mindig csak azt látják, ahogy a másik húzza a zokniját, vagy bosszúsan keresi a lakáskulcsot.

Ilyenkor hiányzik az a fajta, kicsit távolabbról történő egymásra rálátás, amely mindig nagyon jót tesz a kapcsolatoknak.

Ez most szó szerint értendő, vagyis látni azt, ahogy a párunk közeledik a kis, olasz vendéglő felé, látni, ahogy sétál, mosolyog a távolból, fújja a haját a szél. Szükség van rá, hogy időnként egyszerűen más perspektívából nézzünk rá a partnerünkre, mert ez a teljesen mellékesnek tűnő dolog valójában sokat jelent a párkapcsolat lüktetésének megőrzése szempontjából.

Ha ez elvész, és mindig csak otthoni környezetben látjuk egymást, ugyanolyan tevékenységek közben, akkor a kapcsolat ellaposodása mellett annak a veszélye is fennáll, hogy a másik egyszerűen elkezd idegesíteni bennünket a szűkebb élettérben, amin mindig osztozni kell, ahol nehéz egyedül lenni – pedig néha igényelnénk.

Mélyrepülés és szárnyalás

Egy kliensem arról számolt be, hogy a férje választhatta volna a hibrid munkavégzést is, de ő úgy döntött, hogy tisztán home office-ban marad, és innentől fokozatosan lejtmenetre kapcsolt a közös életük. Az otthoni lazaság a férjnél átcsapott ápolatlanságba és folyamatos nassolásba, majd elhízásba.

Amikor a feleség hazaért a munkahelyéről,