Mikor tűnt fel, hogy valami nem stimmel?
Pár hónapja voltam a magyarországi Google vezetője, még szinte senkit nem ismertem az iparágban. Egy nagy konferencián beléptem a terembe, körülbelül nyolcvan férfi közé, és én voltam az egyetlen nő. Minden szempár rám irányult, láttam, hogy rólam beszélgetnek, de senki nem szólt hozzám. Nagyon kellemetlenül éreztem magam.
Hogyan oldottad fel a helyzetet?
Odamentem valakihez, és elkezdtünk beszélgetni. Nem vagyok egy visszariadós típus, de azért elképzelhető, hogy sok hasonló eseményről a végén mégiscsak korábban távoztam, vagy esetleg nem mondtam el dolgokat, amiket egyébként elmondtam volna. Egy ilyen környezet nem adja meg az embernek a biztonságérzetet, és munkavállalóként nem merjük, nem tudjuk a képességeink legjavát nyújtani, tehát ez mindenkinek veszteség.
Hogy lett ebből Egyenlítő Alapítvány?
Akkoriban nem fogalmaztam meg, hogy amit tapasztalok, az nemi egyenlőtlenség vagy igazságtalanság, azt sem mértem fel, hogy ez globális jelenség, egyszerűen csak azt tudtam, hogy baromi rosszul érzem magam.
2013-ban elhatároztam, hogy nőnapra összehívok száz „megmondónőt”,
voltak köztük arcok a médiából, cégvezetők, professzorok. Munkacsoportokban beszélgettünk arról, mit tehetünk, hogy a helyzet megváltozzon. Utána mindenki azt „követelte”, mikor találkozunk újra. Korábbi kolléganőm, Yvonne Dederick vett rá, hogy hozzunk létre egy alapítványt. Így kezdődött. 2018-ban jöttem el a Google-től, akkor már csak az Egyenlítőre tudtam gondolni. Felébredt bennem egyfajta felelősségtudat. Ha valami mélyen belém ivódott abból a szellemiségből, amit a Google-nél tapasztaltam, az az, hogy
ha szükséged van valamire, ami még nem létezik, ne csak várd, hogy valaki más megcsinálja, hanem csináld meg te.
Ma évente harminc eseményünk van, nyilvánosak és cégesek is. YouTube-csatornánkon a Hard Talks című műsorunkban olyan nehezebb témákat is boncolgatunk, mint az egyedülálló szülőség, a menopauza a munkahelyen vagy a munkahelyi abúzus. Most az a legfontosabb, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról. Én úgy látom, hogy ezek a problémák nem fognak megoldódni pusztán az idő múlásával, szükséges egy kis beavatkozás, gyorsítás, és ehhez előbb fontos, hogy a társadalomban tudatosodjon: ezért dolgozni kell.
Kapcsolódó: Fészekrakó-ösztön: mítosz, hormon vagy a házimunka betanítása?
Annyira jó, hogy ezt felvállaltad, nemcsak magadért, hanem a többi nőért is.
És a férfiakért. Az egyenlő esélyek kérdése nem csak a nők ügye. Azok a társadalmak, amelyekben a nőket jobban bevonják a döntéshozatalba, boldogabbak, gazdagabbak, egészségesebbek. Például kevesebb a háború. Szerinted Afganisztánban csak a nők szenvednek, amiért nem járhatnak iskolába, sőt, a parkba sem mehetnek ki?
Nem. Éheznek a férfiak, a kisfiúk, a kislányok, a nagypapák, és mindenki! Ez az egyik nagy kommunikációs kihívásom, hogy hogyan fogom megértetni a férfiakkal, hogy nekik is jobb lesz, ha a nőket is odaengedik a tűzhöz.
Azért kicsit ironikus, hogy ez az érvelés sem a nőkről szól, hanem arról, hogy a saját érdekeiken keresztül kell meggyőzni a férfiakat.
Erre nagyon jól rátapintottál. De hát az ember már csak ilyen: önző – a saját szempontjai vezérlik.
Kapcsolódó: A férfi remek főnök, a nő csak főnökösködni képes? Miért gondoljuk így?
Képzeld, épp tegnap jegyezte meg egy férfi ismerősöm, hogy szerinte most már túl van tolva ez az egyenlőségesdi.
Ezt így lehet érezni, de tessék számolni, reálisan körülnézni, és ne csak zsigerből szólni. Az történik, hogy ha valamiről, amiről eddig nem beszéltünk, elkezdünk beszélni, az hirtelen soknak tűnik. Pályám egy részében én sem vettem észre, mert normálisnak tartottam, hogy nincsenek ugyanolyan esélyeim, hogy nem kapok ugyanannyiszor szót, hogy
négyszer kell megszólalnom ahhoz, hogy egyszer meghallgassanak.
Na most ha háromszor belefojtják egy nőbe a szót, negyedszer pedig visszaszól, hogy most már hallgassatok meg, akkor persze mindenki odakapja a fejét, és felhördül. Végeztek egy nagyon érdekes kutatást ezzel kapcsolatban. Egy adott szakterület professzoraiból képeztek férfi-női párokat, és az volt a feladatuk, hogy beszélgessenek. Kapaszkodj meg, a nők az időnek csupán két-harmincöt százalékában beszéltek, a többi időben pedig a férfiak.
Kapcsolódó: Ezekben az országokban a legjobb nőként dolgozni
A kutatók visszajelezték ezeket az eredményeket a nőknek, majd megismételték a feladatot, más párokkal. A nők azt az instrukciót kapták, hogy ezúttal igyekezzenek hosszabb ideig maguknál tartani a szót. Egy pici elmozdulás történt, de a nők még így sem kerültek a közelébe sem az ötven százaléknak. A férfiak általános benyomása a második beszélgetés után az volt, hogy „Milyen erőszakos ez a nő! Állandóan ő beszélt!” A nők is azt jelezték vissza, hogy természetellenes volt nekik a dolog.
A nemi egyenjogúság nem csak a nők érdeke (Fotó: Getty Images)
Sok férfi nem veszi észre az elnyomást, nem tudatosan, nem direkt rosszindulatból csinálja,
csak éppen közben rengeteg olyan adatunk van, amely azt mutatja, hogy nem, nincs egyenlőség, nem hagyjuk szóhoz jutni a nőket, nem nevezzük ki őket, nem halljuk meg őket, amikor megosztják a többiekkel az előremutató gondolataikat. Diszkriminál a rendszer, de senki nem fogja fel diszkriminációként, mert ez a normális, ehhez szoktunk hozzá.
