Jött is. Lassan ballagott, és inkább énekelte, mint kiabálta:

– Itt a drótostót! Drótostóóóót…! Törött köcsögöt, lyukas fazikat fótoznyííí! Itt a drótostóóóóót!

A kezében bot volt, a fején viharvert, kerek posztókalap, hátán a faládát kunkorodó szélű gurtni szorította a vállához. A kutyák kórusát nem tudta túlharsogni, de nem is akarta.

Nagyanyám sok foltozni való edényt rakott félre, az ő udvarában semmi nem volt haszontalan. A lukas lábast, repedt köcsögöt megjavíttatta, aztán ha már a konyhában nem szolgáltak, lett belőlük kacsaitató, vagy muskátlit ültetett bele, de kidobni? Az öreg Janónak volt hát mindig munkája nálunk. Ebédidőben megterítettek neki a konyhában, odahoztam a tányéromat én is, egyre kértem, meséljen. És az öreg Janó mesélt. Nem ebédnél, inkább munka közben. Az ebédet hamar elin­téztük.

– Na, mennyünk kisasszonka, szógájjuk meg az ételt.

Visszaültünk a kiskonyha elé a faládikája mellé, abban aztán volt minden. Néztem, ahogy a lyukas fazekakat, lábasokat a térde közé szorítja. Vékonyka, kilyuggatott fémlemezeket illesztett a lyukra kívül is, belül is, valami ragasztóval megkente, hogy odatapadjanak, a lukakon átbújtatta a drótot, fogóval jó erősen megtekerte, majd megkalapálta a lapocskákat, és kész volt.

És közben mesélt. Mesélt a hegyi tündérekről, akik meglovagolják a nyájak legszebb juhait, elcsábítják a hegyi pásztorokat, s elcsalják a szép lányokat. Mesélt a faúsztatókról, a kemény legény tutajosokról, akik örök veszélyben élő, nyugtalan vándorok. Mesélt Maricáról, a kék szemű, lenfonatú leánykájáról, meg Antonról, a fiáról, akit már tanítgat a mesterségre.

Kapcsolódó: A trombitás – Schäffer Erzsébet írása

Azon a nyáron, amiről mesélek, késett a drótostót.­ Hol lehet a Janó? – kérdezte egyik este nagyanyám is. De az öreg nem jött. Sem akkor, sem később. Pedig gyűltek a foltoznivalók.

Aztán nyár derekán végre felhangzott az ismerős ­kiáltás:

– Itt a drótostót! Törött köcsögöt, lyukas fazikat fótoznyííí, életlen kést köszörűűűnyi!

Nem gyalog érkezett. Jókora bicikli gördült a falunk utcáján, a nyergében fiatal drótostót. Fején nagy karimájú, kerek kalap, hátán ismerős faládika. Megállt a kapunk előtt. Amikor kiszaladtunk, a mellére bökött:

– Én az Anton, a Janó fia.

Nagyanyám behívta a konyhába.