Álltam elveszetten a forgatagban. A délben tetőzött kánikula forrósága kezdett alábbhagyni, a sátrak előtt megélénkült a tömeg. Az árusok magukhoz tértek, a gyerekeket forgató kis körhinta forogni kezdett, a vattacukros masinája fölött égett cukor illata szállt. Az illat nyomán cukorfelhők habosodtak a pálcikák köré, ha rájuk néztem, nyeltem egyet.
Bambán álltam, hátamat egy krepp-papírral bevont villanyoszlopnak támasztottam, az oszlop tetején luftballonok viháncoltak, néha fölnéztem, mikor szállnak már el, mert madzagja egyiknek sem volt.
Nem volt semmi dolgom, nézelődtem. Valójában azt sem tudtam, hogyan kerültem ide, egyszer csak ott voltam. Veszek vattacukrot, gondoltam, és nyúltam a táskámba. Nem volt nálam táska. Kerestem a pénztárcámat, de nem volt hol keressem. Kiforgattam a szoknyám két zsebét, üres. A vattacukros ekkor felém indult egy málnaszínű felhővel, és a pálcika végét a kezembe nyomta. Még ilyet! Megköszöntem szépen, kitátott szájamat betöltötte az édes semmi, éreztem, hogy az ajkam széle ragacsos.
Kapcsolódó: Schäffer Erzsébet – Egynyári pillanatok
És ekkor megütötte fülemet a trombitaszó. Valahol a sátrak mögött szólt. Nem akartam én mozdulni, jó volt nekem ott az oszlop tövében, de a trombitaszó úgy vonzott, mint a mágnes. A sátrak takarásától nem láttam, ki fújja, de a láthatatlan erő elszakított az oszloptól, és elindultam a hang felé. Már kiértem a sátrak közül, a falu vége felé kanyargó útról hallatszott a melódia, de a kanyar eltakarta a trombitást. Sietősre fogtam, nem lehet, hogy ne érjem utol.
A láthatatlan ember Gelsomina dalát fújta, azt a gyönyörű melódiát, amit a kócos, kerek szemű, szomorú életű, szépségre és boldogságra vágyó, együgyű Gelsomina a bohóctól tanult, és soha nem felejtett el. És ahogy Gelsomina, úgy én sem felejtettem el. Ha valami tisztára vágytam, ha úgy éreztem, hogy nehéz a szívem, dúdolni kezdtem Gelsomina dalát.
Kapcsolódó: Giulietta Masina és Federico Fellini legendás szerelme
Az út megint kanyarodott, elhagyta az útszéli feszületet, s a sárgálló búzatábla mentén behúzódott az erdőbe. Vele ment a dal is, egyre halkabban ért el hozzám. Megrettentem, hogy elveszítem a trombitást, ahogy egyszer már elveszítettem, féltem, hogy soha nem érem utol, és akkor mi lesz velem, de akkor egy következő kanyar után az erdő fái között megpillantottam. Hátát egy tölgyfának támasztotta, megismertem a válla ívét, s ahogy a karját tartotta, kezében a hangszert, felkiáltottam, várj, mindjárt odaérek.
Gelsomina (Giulietta Masina) és Zampano (Anthony Quinn) az Országúton ikonikus jelenetében (Fotó: Getty Images)
Nem vett észre, a fák között ment ki az útra.
