Az űrkutatás egyre fontosabb szelete a gazdaságnak – az Európai Űrügynökség kimutatása szerint minden befektetett forint hatot termel –, és az egész emberiség számára is mind nagyobb jelentőséggel bír, hogy előbb-utóbb megvethessük a lábunkat egy idegen bolygón. Exkluzív interjúnkban azonban inkább az emberi tényezőkre koncentráltunk – Tibor pedig remek partner volt ebben.

Gondolta valaha magyar, civil férfiként, hogy egyszer csak bekövetkezik az a nem várt, fantasztikus és szürreális fordulat, hogy… a Nők Lapja címlapján fog szerepelni?
Általában nem ez az első kérdés, amit fel szoktak tenni… de nagyon tetszik! (Nevet.) Soha nem gondoltam volna. Amikor az embernek a klasszikus kérdéssel jönnek – „Mit érez azzal kapcsolatban, hogy űrhajós lett?” vagy „Gondolta-e gyermekként, hogy egyszer űrhajós lesz?” –, akkor mindig elmondom: ez hatalmas felelősség, de ugyanakkor óriási megtiszteltetés is. Legalább akkora, mint hogy a Nők Lapja címlapjára kerülhetek.

Jól gondolom, hogy most Houstonban van?
Igen, jelenleg Houstonban vagyok. Augusztus közepén költözöm haza. Az elmúlt időszakban több HUNOR-os kolléga is támogatott itt – köztük Cserényi Gyula, a tartalékos társam. Mindketten végigcsináltuk a képzést. A visszatérés óta volt egy kéthetes rehabilitációs időszak. Ezután következett a küldetést lezáró, szintén kéthetes időszak, aminek most a kellős közepén vagyunk.

Ez még mindig sok utazással jár: elmegyünk a SpaceX-hez Kaliforniába, a NASA-hoz és az Axiom Space-hez is, és részletesen beszámolunk a tapasztalatainkról, illetve természetesen a magyar kísérletek kiértékelésében is részt veszünk. A cél az, hogy a következő küldetések szervezői levonhassák a tanulságokat, és mindenki tanuljon a mi tapasztalatainkból. Amikor ez az időszak lezárul, jön a búcsú.

Az Axiom-4 küldetés legénysége: Shubhanshu Shukla pilóta, Peggy Whitson küldetésparancsnok, Sławosz Uznański-Wiśniewski küldetésspecialista és Kapu Tibor küldetésspecialista

Ha azt mondom, „könnyes”, nem túlzok: az elmúlt év meghatározó volt az életemben. Szoros barátságokat kötöttem – főleg a csapattársaimmal, akikkel a Grace űrhajó személyzetét alkottuk –, és nehéz lesz elválni.

Volt olyan pillanat, amikor azt gondolta: „Csípjetek meg, mert nem hiszem el, hogy ez velem történik”?
Az egyik biztosan az volt, amikor megkaptuk a NASA-belépőkártyánkat. Átlagos szeptemberi munkanap volt, éppen először találkoztunk a NASA-s tréningvezetőnkkel – mondhatni az ottani főnökünkkel. Egyszerűen a kezembe nyomták a kártyát, rajta a logó, a nevem, a fényképem… és másnap, amikor odaadtam az őrnek, csak úgy beengedett.

Ez egy olyan pillanat volt, amikor belém hasított: „Úristen, nekem most már bejárásom van ide. Csak úgy bemehetek!” Sokat beszélgettünk erről. Peggy Whitson, a küldetésünk parancsnoka mondta: „Ne aggódj, harmincöt év munkaviszony után is pontosan ugyanilyen érzés.” Ez nagyon megmaradt bennem. A trénereink között voltak fiatalabbak és idősebbek is. Az idősebbek közül sokan gyerekként a ’69-es holdraszállásból merítettek inspirációt.

Amikor meglátták az amerikai lábnyomot a Holdon, eldöntötték: ezzel akarnak foglalkozni.

Így volt ezzel Peggy Whitson is. Ő kilencéves volt akkor – még szó sem volt női űrhajósokról, de ő már akkor elhatározta, hogy kijut az űrbe. Ezeket a történeteket hallva az ember rádöbben, milyen nagy jelentősége lehet a HUNOR-programnak otthon.

Kapcsolódó: Nők az űrben – tényleg Tyereskova volt az első?

Ha valaki végignéz az életútján, utólag össze lehet kötni a pontokat: olyan, mintha mindig is erre készült volna, mérnök lett, maratont futott, ejtőernyőzött…
Utólag valóban össze lehet kötni a pontokat. Most úgy tűnhet, mintha minden ide vezetett volna. De amikor ezeket a dolgokat csináltam, nem gondoltam arra, hogy egyszer űrhajós leszek. Persze vannak olyanok, akik tudatosan készülnek erre gyerekkoruktól kezdve.

Amit viszont otthonról hoztam – főleg édesapámtól, de édesanyámtól is –, az a munkamorál, és az a szemlélet, hogy a lehetőségeket ki kell használni.

Így jutottam el Kaliforniába, Londonba, Belgiumba dolgozni. Ugyanez vezérelt akkor is, amikor megláttam a HUNOR felhívását.

Az utolsó napon adta be a jelentkezését, és titokban is tartotta.
Apának elmondtam – bár ő úgy emlékszik, hogy csak kicsit később. Pedig az ő segítsége kellett, hogy a rengeteg dokumentumot kinyomtassuk, kitöltsem, aláírjam és visszaküldjem. Anyának és a húgomnak viszont csak két hónappal később szóltam, vettem a családnak jegyeket egy színházba, előtte pedig elmentünk vacsorázni, akkor mondtam el nekik, hogy jelentkeztem.

Rá két-három napra indultam Hamburgba, mert ott volt az aktuális kiválasztási fordulónk. Amikor az ember elutazik Németországba, azért már muszáj valamit mondania a szüleinek. A húgom is ott volt, és nagyon nevetett – tisztán emlékszem rá.

Hogyan nevelték? „Határ a csillagos ég”?
A kulcsszó a támogatás volt. Egyszerűen megemeltek – alulról biztosítottak. Mindig elmondták: „Ha belevágsz, meg tudod csinálni.” Azt is belém nevelték, hogy nincs félmunka. Nincs olyan, hogy elkezdünk valamit, és félbehagyjuk vagy feladjuk. Ez egész életemen végigkísér. De a szeretet is mindig ott volt. Nagyon nyugodt és szeretetteljes gyerekkorom volt, nekem és a húgomnak is.

Kapcsolódó: Ez történik az emberi testtel, ha sok időt tölt az űrben

Bejutott, és elkezdődött a felkészülés. Milyen áldozatot kellett hoznia érte?
Voltak nehezebb időszakok, de mindig előttem lebegett a cél. Még ha nem is mindig hittem el, hogy tényleg én leszek az, aki eljut az űrbe. A felkészülésnek vannak olyan szakaszai, amikor az ember elbizonytalanodik: „Egyáltalán sikerülhet ez nekem?” A kiválasztásnál ugyanis nem pusztán a szerzett pontszámokról van szó. A legvégén emberek döntenek rólunk.

Az utolsó négy jelölt között három mérnök és egy orvos volt – almát a körtével kellett összehasonlítani.

És ahogy halad előre a folyamat, egyre több áldozattal jár. Egyre kevesebb idő marad bármi másra. A barátaimra és a családra már jó ideje nem jut annyi időm, mint szeretném. A felkészülés teljesen kitölti a napot: tréningek, munka, edzés, találkozók, hivatalos megjelenések, interjú a Nők Lapjának… (Nevet.) És a kiválasztás után rám rakódik egy pluszfelelősség is: példát kell mutatnom. Én vagyok a magyar űrhajós, és a gyerekek számára ez most egy mintakép.

Cserényi Gyula tartalékos űrhajós, Farkas Bertalan és Kapu Tibor

Nem csak a gyerekeknek.
A gyerekeket azért emelem ki mindig, mert a programmal nagyon szerettük volna inspirálni őket. A fiatal generációban van a legtöbb potenciál – és ráadásul ők azok, akiknek esélyük sem volt látni Farkas Bertalan repülését. Sok ember számára én vagyok „a” magyar űrhajós, és ez óriási felelősséggel jár.

Kapcsolódó: Furcsa dolgok, amiket az emberiség az űrbe küldött

Valahol természetesnek érzem, de közben nagyon élvezem is – mert azért ez fantasztikus munka! Úgyhogy annyira nem is zavar, hogy csak erre van időm jelenleg: most figyel az ország. És bár a küldetés első része lezárult, még rengeteg teendőnk van. Látszik, hogy ez valami nagynak lehet a kezdete.

Vigyük magunkkal az olvasókat: ott ül az űrhajóban, bekötve az ülésbe, és egyszer csak