Mielőtt az érdemi részre térnék, elmondok egy történetet.

Kemény tél volt. Fehérgyarmaton szálltam át egy interpicinek becézett piros szerelvényre. Pár perc volt még az indulásig. Fönt a vonaton a kupék tele voltak. Egy volt, amiben csak ketten ültek. Egy középkorú pár szemben egymással az ablak mellett, vastagon felöltözve. Kabát, sál, szőrmekucsma, kesztyű. Elhúztam a fülkeajtót. Odabent jégverem. A két utas odafordul, a férfi zord, az asszony mosolyog.

– Szabad ide bejönni? – kérdezem.

– Szabad, de nem érdemes – dörög rám a férfi.

– Na de Géza! – szól az asszony, és mosolyog.

– Merthogy itt kutya hideg van? – kérdezem.

– Egy okkal több, hogy ne maradjon – így a zord férfi.

– Na de Géza! – az asszony szélesen mosolyog.

– Miért nem mennek másik kupéba?

– Ott emberek vannak! – mordul rám Géza.

Az asszony nevet.

Behúzom az ajtót, leülök. Akkor látom, az ablak félig lehúzva.

– Az ablak – mondom –, fel kéne húzni.

– Gondolja, hogy nem próbáltam?

– Na de Géza!

– Szóljunk a kalauznak!

– Szóljon, én már összevesztem vele!

Az asszony rázkódik a nevetéstől. A tettek mezejére kell lépni, gondoltam. A táskámból elővettem egy spárgát. Ne kérdezzék, miért van nálam spárga. Bicska is van. Mondom Gézának, kössük valahogy föl az ablakot. Géza lesújtó pillantását nem bírná el a papír. De azért fölhúzta, én meg a fölső pöcökhöz tekertem a fogantyún áthúzott madzagot. Mit ad isten, megtartotta! Géza leült. Megsemmisítő pillantással mért végig.

– Na, a kreatív nők!

– Na de Géza!

Akkor már ketten fuldokoltunk a nevetéstől. És láss csodát, Géza levette a kucsmáját, hátradőlt, na, nem kacagott, de szélesen elmosolyodott.

Mit tagadjam, megdolgoztunk a Géza mosolyáért. Mind a hárman. De milyen jó is volt!