Már órák óta ébren vagyok. Ülök a szétdúlt asztalomnál, kinézek a kertbe. Az órát előretolták, még most sem tudom megszokni az egy óra – úgy mondják – nyereséget. Nem érzem annak, de elfogadom, s kényszerítem testem, lelkem, hogy fogadják el ők is.

Az ablak csillogó szeme mögött tompa, szürke fények. A felhők mögött bujkáló napnak most ennyire van ereje. Csöndes eső szemerkél, az ecetfa meg a négy juhar a megnyírt orgonabokrokkal versengve lassan zöldbe borul. A meggyfa még csak bimbóban, de a cseresznyefa hófehér sziromcsokrai, mint egy menyasszony.

A napokban sokfelé vonatoztam. A dunántúli dombok alján, az utak mentén fehér szoknyás kökény- és galagonyabokrok, s zöld szegélyű vidám gyalogutak. Honnan van – kérdezem minden tavaszon –, micsoda rejtekhelyről bújik elő egyik napról a másikra ez a töméntelen, harsogóan friss zöld? A tél után a féktelen, fáradhatatlanul burjánzó rügyfakadás pogány örömre sarkall, és mindig meglep. Nem győzöm nézni, ahogy kitolják magukat a ragacsos burokból a vidám, apró levelek. Vajon honnan veszi az üzenetet a krumpli csírája, hogy – áttörve héjat, műanyag hálót – nekiinduljon az ismeretlennek?

Huszonegy nap – gyerekkorom kotló­saira és Fekete István Kata tyúkjára emlékezem, aki forró testével ül a pajtába rejtett fészkén. Kotyogva igazgatja titka hordozóit,­ a meleg tojásokat. Ki küldte rá a lázat, a lázadókedvet, hogy feledve szemet, kapirgáló reggeleket, tüzes testtel életet adjon? Ki küldi a kába méheket a korai hunyor fürtös virágához? Beleájulni, belehalni az első édes, illatos pillanatba. És ki súg rigónak, cinkének, hogy füttyükre vár a fák között langyosodó levegőben minden, ami él? Tudják-e vajon a könnyű röptű szabadok, az eget a földdel összekötő pacsirta, a léha életű kakukk, hogy hangjukat fájdalmasan nélkülözte, mint megbüntetett kisgyerek, a világ? És most vége a büntetésnek.

Nézek, csak nézek kifelé az ablakon, és végighullámzik rajtam a vágy: indulni kell. El a házak közül, ki a szurdokba, a kedves szőlőhegyre, ahol a tőkéken a rügyek még úgy tesznek, mintha aludnának, de a vesszőkben már elindult a tápláló nedvekkel az ébresztő.