– Tanulságosnak tartom a sorsomat, de félek, elítélsz majd a butaságom miatt, és nem juttatod el az üzenetemet a sorstársaimhoz, akik úgy vergődnek a házasságukban, mint én huszonhat (!) éven át – mondja Zsuzsa izgatottan a kávézó ajtajában. Elszomorít, mert bizalom nélkül nem érdemes beszélgetnünk, de ő váratlanul megölel. – Ne haragudj, elszoktam attól, hogy komolyan vesz valaki!

Mások jól csinálják

Már a házasságuk első évei is a három K jegyében teltek. Kijavít, kioktat, kigúnyol! A férje azt mesélte a bibionei nászútjukról a rokonoknak, ismerősöknek, hogy a helyiek nehezen értették meg a feleségét, többször ki is röhögték, hiába van diplomája olasz nyelv és irodalomból. Zsuzsa szerint az itáliai pasik felismerték, hogy a férje nem érti a dallamos nyelvüket, tehát bókoltak, viccelődtek, udvaroltak neki, emiatt­ Péter féltékenykedett, és őt sértegette. Kigúnyolta a beszédét, a külsejét, a táncát, a nevetését, a sírását, mindent. 

– Akkor még azt hittem, szeret, legfeljebb zavarban van az idegen közegben, pedig rájöhettem volna, csak akkor tud elviselni, ha csodálom és követem őt, mert mindent jobban tud. Péter informatikus, középvezetőként jól beszél angolul, de kórosan szótlan, és csak akkor tud felélénkülni, ha oktathat valakit. Mint engem, amikor 1998-ban várandós lettem. Még ma is fel tudom idézni az akkori szózatait: „Más nők nem nyafognak! Soha nem fogsz lefogyni, ha ennyit zabálsz! Mások ösztönösen tudják, mire van szüksége egy gyereknek! Más babák nem bőgnek annyit, mint a mi lányunk.”

Zsuzsa nem vonta be Pétert a gyerek körüli teendőkbe, elhitte, hogy minden az ő feladata, de nem képes normális anyává válni. Egyre szigorúbban bánt a lányukkal, hogy megfeleljen Péternek, amit ma is élete legbutább döntésének tart. Emiatt a gyerek mumusnak tartotta az anyját, és rajongott a ritkán látott apjáért. Csak az érettségije idején ismerte fel, hogy az anyja diplomás cseléd egy török pasa mellett, közben fenntartás nélkül segíti őt, tehát könyörögni kezdett Zsuzsának, váljon el. De mivel az anyja nem lépett rögtön, egy vidéki egyetemre jelentkezett, majd kollégiumban és albérletekben lakott, hogy távol lehessen a szüleitől. Szerencsére megtalálta a társát az egyetemen, és most abban a kellemes dunántúli városban él a férjével, ahol diplomáztak. De ne szaladjunk előre!  

Saját gondolat híján  

Zsuzsát becsülték a munkahelyén a szorgalma meg a nyelvtudása miatt, és még nem volt negyvenéves, amikor létrehozta a saját vállalkozását. Tanított, fordított, idegenvezetést vállalt, tolmácsolt. Ez utóbbi tevékenysége volt a legsikeresebb, tehát ezen gúnyolódott Péter. „Azért vagy jó tolmács, mert nincsenek saját gondolataid, üres a fejed, tehát tökéletesen visszamondasz számodra érthetetlen szövegeket, mint egy szajkó” – hajtogatta gonoszul Péter, de Zsuzsa nem tiltakozott, idegenek előtt még nevetett is a férje „humorán”.

– Rossz állapotban voltam, bizonyítani akartam ­Péternek, mert féltem, elhagy, és nem tartottam magam alkalmasnak az önálló életre. Például rengeteg éjszakai tanulás eredményeként sikeres nyelvvizsgát tettem angolból is, de ő elismerés helyett durván figyelmeztetett, szégyelli a kiejtésemet… Tulajdonképpen mindenestül szégyellt engem! Nem főzök és takarítok tökéletesen, mint az anyja, nem öltözködöm elegánsan, mint a húga, aki szeretett, sajnált, csinosnak tartott, titokban ruhákat adott nekem. Ő bizakodott, hogy beleszuggerálok a testvérébe egy kis szerénységet, de nem sikerült, a bátyja viszont ­elérte, hogy butának, csúnyának, sőt bolondnak tartsam magam, aki azt sem érdemli meg, hogy barátnői legyenek.

„Azt hittem, nincs nálad hülyébb nő, de amióta megismertem a barátnőidet, rá kellett jönnöm, több is van – mondogatta Péter röhögve. – De hogy mersz buta tyúkokat hívni a házamba? Ha még egyszer nálunk lesznek az engedélyem nélkül, a jelenlétükben váglak pofon!” – ordította néhány évvel ezelőtt, amikor Zsuzsa megvendégelte a kedvenc kolléganőit a születésnapján. Mindegyik „lány” diplomás, a korelnökük doktorált, ráadásul az értékes budai házukat Zsuzsa örökölte a nagymamájától, aki túlélte az unokája szüleit.

Riadó, Zsuzsa, áldozat vagy! 

Péter az őrjöngései után stílust váltott. Virágot vitt, „feltette” a kisfiús mosolyát, amitől Zsuzsa elolvadt, és reménykedett, talán szereti a férje. „Ne pazarold a barátnőidre az idődet, inkább vigyél engem ágyba!” – búgta Péter, mert tudta, hogy a szeretkezések után Zsuzsa felenged. Ez a „műtét” oly gyakran sikerült neki, hogy a lányuk esküvője idején túllőtt a célon… 

– Rengeteg feladatom volt akkoriban, keveset aludtam, egy hónap alatt kétszer felejtettem a gázon a fortyogó ebédet, egyszer bekapcsolva hagytam a vasalót, majd dolgozni mentem. Persze észbe kaptam, félútról visszafordultam, korrigáltam a hibámat, ő mégis azt mesélte úton-útfélen, hogy megőrültem. A közveszélyességemről szóló történeteket akkor is előadta, amikor meglátogattuk Csabát, a leendő vejünk édesapját. Ő abban a nagyvárosban volt orvos, ahová a lányunk egyetemre járt. Az özvegy belgyógyász jókedvűen fogadott minket a tágas házában, de a bolondságomról szóló viccelődéstől elkomorult. „Zsuzsa is rengeteget dolgozhat, mint én, és ha egy embert agyonhajtanak, olyan erősen koncentrál a legfontosabb teendőire, hogy a lényegtelenekről elfeledkezik” – mondta töprengve, majd teátrálisan megköszönte, hogy a nagy összpontosítást igénylő munkáim mellett volt időm arra, hogy segítsek a gyerekeknek az esküvő előkészítésében. Ezt a felesége is megtette volna, csakhogy négy éve elvitte szegényt az átkozott hárombetűs betegség… Kínos csend támadt a szavai nyomán, a férjem is észrevette, nem szerencsés égetni engem e kulturált közegben, mégsem számítottam arra, hogy Csaba másnap telefonál. 

„Riadó, Zsuzsa, kapcsolati erőszak áldozata vagy, a férjed minden gesztusa ellened irányult! A fiam felháborodott, a lányod, aki elszokott tőletek, hiszen negyedéves kora óta velünk él, egész éjjel sírt, mert félt téged. Ha van egy kis időd, nézz utána, mit nevez a pszichológia »gázlángozásnak«! Talán emlékszel a Gázláng című híres, régi filmre, amelyben egy bántalmazó férj ráveszi a feleségét, hogy azt gondolja magáról, őrült… Nem érzed, hogy ráléptetek erre az útra?”