Az ágakkal egészen mélyre, az öreg ezüstfenyő összevissza görbült ágai közé ásta be magát. Aztán egyszer csak abbahagyta. Gondolom, kész lett. Csak gondolom, mert a feltehetően trehány módon összetákolt fészekből nem láttam semmit. Írtam is itt ennek kapcsán néhány gondolatot, s hogy most napi hírben megint a vadgalambról tudósítok, annak nem a nyári uborkaszezon az oka.
Történt, hogy egyik kora reggel észrevettem, megint heves himbálózásba kezd a hosszan kinyúló fenyőág, amit az én vadgalambom annak idején afféle kifutópályaként használt. Most beljebb topogott, a fatörzs közelébe, és rángó mozgásba kezdett. Fejét lehajtotta, s mintha görcs bántaná, öklendező mozdulatokat tett. Odébb set­tenkedtem a teraszon, és akkor megláttam. A karcsúvá fogyott vadgalamb oldalán egy kisebb tollas egyén mozgott egy ütemre az anyjával. Igen, etetés zajlott.
Az anyamadár etette a fiókáját. Ezen a sajátságos módon. A vadgalamb felöklendezte a félig megemésztett táplálékot, az éhes gyerek pedig a csőrét mélyen befúrta anyja torkába, s ott a begyéből kiszedte az életet jelentő erjedt táplálékot.
Lehet fintorogni, lehet szájat biggyeszteni, senkit nem érdekel. Az érintetteket végképp nem. A galamboknál az idők kezdetétől ez a világ rendje. S mivel ők nem gyártanak új ideológiákat, nem hivatkoznak a fejlődésre, nem hoznak rendeleteket a természet eddig bevált törvénye ellen, sőt, azt sem mondják, hogy így enni, juj, milyen gusztustalan – a kisgalambok etetése bizony öklendezve zajlik.
Sokáig néztem őket, jó sokáig tartott a reggeli. Mert nem csak egy fióka volt, előtopogott a másik is. S kezdődött minden elölről. Azzal a különbséggel, hogy a jóllakott tollas gombolyag néha az anyja csőrébe mélyedt testvérébe jól belecsípett. Majd’ leestek az ágról. Aminek az lett a vége, hogy az anyjuk bezárta a boltot, azaz becsukta a csőrét. Hosszú ideig topogtak az ágon, aztán az anya egyszer csak guggolásból lendületet vett és elrepült. De nemsokára visszajött. És össze nem tévesztve a fiókákat, az éhen maradt kapott egy kis repetát.