Mint egy filmben. Tökéletesen – talán túl tökéletesen – komponált jelenet: kisgyerekek rohannak a réten, az épp gyerekszaladáshoz megfelelő dőlésszögű lankán lefele, fenn a bárányfelhős ég, körben kecskék legelnek, bárányok bégetnek, nyuszik ugrálnak, kacsák hápognak.

Egy kisfiú kicsike kocsit húz maga után, benne némi cékla, répa, levelek, ezek nyilván mennek majd az állatoknak, persze a gyerekfantázia a tanyán sem áll meg, sőt, éppenhogy folyton csak röpül inkább: 

– Ez az utánfutó, mert én vagyok az autó! – mondja komolyan, aztán már ágaskodik is egy a fáról leszédülni készülő szilva felé. 

Arra a fára is fel szoktak mászni. Mert itt hagyják – persze szoros óvónői figyelem mellett –, hadd másszanak. Van, hogy még az óvónők is felülnek a gyerekek mellé az udvarban álló ágasbogas mesefára, ott szövik együtt a mindenféle meséket. 

– Mi nem tartjuk őket vissza – magyarázza Szörényi Imola Virág, az óvodavezető. – Engedjük, hogy minél több mindent szabadon megtapasztaljanak,
minél több kompetenciát gyűjtsenek be maguknak. Valószínű ugyanis, hogy az a gyerek, akit úgy nevelnek, hogy megtanuljon tisztában lenni az épp aktuális képességeivel, és érzi, hogy mi, felnőttek megbízunk benne, nem fog felmászni a fára, amíg az nem biztonságos számára. 

JÓ ÉTVÁGYAT, KECSKE ÚR!

Ahogy mondja, erre épül amúgy a Szent Ferenc Tanyaóvoda és Kertműhely pedagógiai programja is. A közösségalkotásra, az önállóságra nevelésre, a gyerekek személyiségének legmesszebbmenőkig való tiszteletben tartására. Hogy mindig igyekeznek a jó dolgokra, az erősségeikre koncentrálni, a pozitív tulajdonságaikat kidomborítani. Sokkal fontosabbnak tartják ugyanis, hogy a rájuk bízott kicsik jól, biztonságban érezzék magukat a környezetükben, a világban, hogy megtanuljanak igazi tárgyakhoz nyúlni, és használni őket, mint hogy mindenáron „beléjük diktálják” a helyes ceruzafogást vagy a sikeres feladatlap-kitöltést. Azt vallják, hogy ezek úgyis meglesznek majd az iskolában, senki nem marad le semmiről, sőt. 

Egy kislány a cseresznyefáról lehullott leveleket szorongatja a kezében, aztán már adja is oda a nyakukat nyújtogató kecskéknek:

– Jó étvágyat, kecske úr! – így.   

Ez itt Mány, Budapesttől alig negyven kilométerre, Zsámbék után. A mezőn túl ott szalad a patak, annak a partján is eltöltenek egy délelőttöt egy héten, a közeli erdőben szintén, de különben is kinn a szabadban csinálnak mindent, amit csak lehet. Csak Szent Márton-nap után vonulnak be a csoportszobába, amikor megérkeznek a hideg szelek.  

– Tájépítészként végeztem, ezzel kezdődött az egész – meséli Kékesi Ágota, az óvoda alapítója. Nézem a szép, tiszta, sminktelen arcát, a fáradt, de élettel teli tekintetét, a kezét,­ amin ott vannak a földdel, a kerttel való munka nyomai. 

– Alapvetően mindig az ember és a természet kapcsolódási pontjai érdekeltek, ezen belül pedig az organikus irányzat volt a nagy szerelmem – meséli. Ahogy azt is, hogy az egyetem után Skóciában dolgozott David Attenborough egyik alapítványánál. Azzal foglalkoztak, hogyan lehet a tanórákat hatékonyan kivinni a természetbe, Ágota feladata pedig az volt, hogy óvoda- és iskolakerteket tervezzen. De mindig is úgy gondolták a férjével, hogy egyszer majd hazajönnek,
és a leendő gyerekeik itt, Magyarországon nőnek fel. Persze nem akárhogyan… 

2016-ban hazaköltöztek, egy évre rá megszületett a kisfiuk, aki most szintén itt szalad a réten, ahogy a négyéves kislányuk is. Épp egy cicát figyelnek, ahogy nagy erőkkel kerget egy kicsike egeret a fűben.  

– Régóta tudtuk – mondja tovább Ágota –, hogy szeretnénk valami olyasmivel foglalkozni, ami harmóniát teremt az ember természettel való együttélésé­ben. Valami olyan helyet létrehozni, amilyen végül a Szent Ferenc Kertműhely lett, itt, az ovival egy telken, ahol most már workshopokat is szervezünk és gyerekcsoportokat fogadunk. 

AMIRŐL ÁLMODTAK

Még Budapesten laktak, amikor a kisfiuk megszületett, akkor találtak rá itt, Mányon a mostani oviéval szomszédos házra. Azonnal tudták, hogy ez az, amit mindig is kerestek. Lassan megismerték a helyieket, ahogy a szomszédokat is, és hamar kiderült, milyen sokan vannak közöttük, akik hasonlóan gondolkodnak a világról, a természetről, mint ők. Aztán vészesen közeledni kezdett a kisfiuk harmadik születésnapja, és vele a kérdés: hova menjen oviba? 

– Láttuk, hogy a közelben az egyetlen természetközeli lehetőség a töki Waldorf lett volna – mondja Ágota –, de az is túl volt már zsúfolva. Végül három másik mányi családdal sok tanakodás, számolgatás után arra jutottunk, hogy igenis van ráció abban, hogy összehozzunk egy saját óvodát, pontosan olyat, amilyet a gyerekeinknek megálmodtunk. 

Akkor történt, hogy ez az Ágotáék háza melletti telek – ahol egyébként haláláig éppenséggel a falu kertésze élt – eladóvá vált. Mutatja is Ágota a kézi kukoricamorzsolót, meg a szekeret, amellyel a gyerekek a bácsi kertészeti örökségeként azóta is boldogan játszanak. 

Álmodoztak arról is, hogy milyen csodás lenne egy olyan nyugat-­európai típusú erdei óvoda, ahol egész nap kint lehetnek a kicsik, ahol nincs is szükség fedett térre, maximum egy lakókocsira, ahova nagyon rossz idő esetén behúzódhatnak. Aztán persze hamar kiderült, hogy az itthoni jogszabályok ilyesmit nem engednek, ezért lett aztán ez a szép épület, csoportszobával, főzőkonyhával, meg mindennel, ami elő van írva. Úgy álmodták meg az egészet, hogy jöjjön létre, épüljön meg ezen a telken két különálló egységként a kertműhely és az óvoda, és ezek legyenek állandó kapcsolatban egymással. Azaz a gyerekek mindig „ellátogathassanak” a biokertészetbe, ahogy Ágotáék állataihoz is. Aztán vettek egy nagy levegőt, felosztották a feladatokat egymás között, és nekiálltak. Volt, aki a pedagógiai program megírásával foglalkozott, Ágotáék a kert- és épülettervezéssel, majd összegyűltek, és nekiláttak kipucolni mindent. Volt bőven mit… 

2020 szeptemberében aztán megérkezett az első húsz óvodás. Egy évre rá pedig Imola is, a vezető óvónői posztra. És akkor – ahogy Ágota mondja – végre valaki befejezett minden mondatot, amit ők elkezdtek. 

Imolára jó ránézni, jó látni, ahogy ragyog az arca, ahogy meg nem áll, ahogy mindenkihez van egy kedves, de egyúttal határozott szava. Csak sorolja, mennyifelé dolgozott pedagógusként vagy épp óvodavezetőként az elmúlt harmincöt évben a világban – Angliában, Belgiumban például –, de ilyen helyen, ahol minden, amiről szakmailag, sőt, emberileg személyesen álmodott, ilyen nagy harmóniában megvalósult volna, még nem fordult meg sosem.  

– Reggelente ötkor kelek, hogy Budapestről időben beérjek, de mindennap mosolyogva ébredek, és feltöltődve megyek haza. Most vagyok igazán a helyemen – mondja. Mesél aztán a három alappillérről, amire a pedagógiájuk épül. 

– Az első a természetközeliség, és ezzel a fenntarthatóság, az ökoszemléletmód. A másik a keresztény értékrend, annak ellenére, hogy nem vagyunk egyházi óvoda. A harmadik pedig az organikus pedagógia. Utóbbi egy olyan csodálatos együttműködést jelent a gyerekekkel, a szülőkkel, a dolgozókkal, aminek révén itt mindenki jól érzi magát. Szinte nulla stressz van, nincsenek egymásnak feszülések, konfliktusok sem a felnőttek, sem a gyerekek között, hiszen ennek pont az ellenkezőjére törekszünk. Az érzelmi intelligenciára építünk, ennek a fejlesztése kapja a legnagyobb hangsúlyt. Ezt segíti az is, hogy igyekszünk a lehető legtöbb időt tölteni a természetben, és megtanulni, megtanítani, hogyan tudjuk azt a lehetőségeinkhez mérten leginkább megóvni. De a legfontosabb, ahogy egymáshoz viszonyulunk itt, oda-vissza. Az emberséges bánásmód, egymás és a természet, a környezet tiszteletben tartása. A gyerek tiszteletben tartása, akit ránk bíz a szülő. És a szülővel való kapcsolat is nagyon fontos.