Ez egy levél. Nem én írtam. Egy férfitől oroztam el. Nem volt könnyű, mert személyes természetű. De szeretném, ha más is olvasná. Ha sokan olvasnánk. Hogy lássuk, így is lehet. Mondhatják, igen, szerencse kell a párválasztáshoz. Igaz. De még egyéb dolgok is szükségeltetnek. Hogy mi minden? Nagyjából benne van a levélben. 

„Hogy kicsoda Zsuzsi? (A kérdést a Pom Pom című mesefilmből merítettem, de sántikál a dolog, mert kapcsolatunkban Zsuzsi Picur, a kérdés pedig, ugye, a mesében Pom Pomnak szól… Jó, inkább nem bonyolítom.) Röviden: Zsuzsi a szerelmem egy híján harminc éve. A szerelmem, aki négy gyönyörű gyerekkel ajándékozott meg, így sorban: Lilla, Csanád, Csongor és Dalma. És mindjárt ötvenéves lesz. Akinek minden reggel én főzöm a kávét, és együtt ülünk le, vagy a konyhában, vagy melegebb napokon a ház előtt, hogy csipás szemmel átbeszéljük az aktuális nap menetrendjét. 

Zsuzsi a Kisalföldről származik, onnan csatlakozott az én tipikus, amúgy elég felületes, mondjuk úgy, dzsentri családomhoz. Hagyománytiszteletet és csupa jót hozott magával. Mindenhová – ha nem is vakon, de – követett. A kedvemért beletanult az úgynevezett úri sportokba: a síelésbe, a teniszbe, és megkedvelte – amit azelőtt nem ivott – a bort is. Mára kialakult családunkat amolyan zajos, latin típusú, »egymarékzizi« családnak aposztrofáljuk, ahol bőven van öröm, veszekedés és persze utána béke is.

Huszonnégy évig főállású családanyaként ő vitte a hátán a nehezét, míg én a »karrieremet« egyengettem. A Jóisten mellett neki köszönhetek mindent.  

Zsuzsi szeretetnyelvei a minőségi idő és a testi érintés. Sok időt töltünk együtt, kéz a kézben. Leg­gyakoribb a kutyasétáltatás, amely egy igazi ketten együtt program, minden reggel és este kiváló alkalom az örömök, bánatok megosztására. De imádkozni is kéz a kézben szoktunk.