Egész életemben reménytelenül késésben voltam, de amíg nem voltam apa, könnyedén úgy tettem, mintha ez nem zavarna. De mióta a lányom ideje a mértékegység, magamnak sem tudok hazudni. Mikor lett a gyerek ilyen felemásan „érett”? Mióta javít ki, hogy az nem haj a Leó fején, hanem sörény? Hogy nem ablak a kocsi szeme, hanem szélvédő? Mióta szól rám, hogy a zebrán nem szabad szabadon szárnyaló csattogós lepkével átkelni, de bizony hónunk alá kell csapni a fapillangót? És persze iparkodni kell, inteni a kocsinak, várjon, kiabálni neki, hogy köszönjük. Mióta tudja, melyik a gesztenye- és melyik az akácfavirág?
Hogy mondhat olyat az anyjának, az új ruháit vizsgálva, hogy a lilát jobban szereti, mint a rózsaszínt, mert a „rózsaszín mindig tompa”? Honnan veszi ezt? Néz rá a feleségem, csodálat és elképedés kavarog az arcán, ahogy megismétli, „a rózsaszín tompa?! Úgy érted, fakó?”, kérdez vissza. „Nem – rázza a fejét öntudatosan –, tompa”. Nézzük a rózsaszín kardigánt, és valahogy tényleg az, a lila esőkabát vibrál mellette. „Tompa”, szép szó, én magam is az vagyok, alig bírok reagálni. Délelőtt számonkéri, miért nincs kiírva a postaládára a neve, mert már felismeri a „Hanna” szóképet, délután elmagyarázza, hogy a liftig vezető lépcsősor alsó fokai kisebbek, ott ne fogjam a kezét, de a kukákon túl már segítsek, mert veszélyes. Kapkodom a levegőt, próbálok úgy tenni, mintha mindezeket természetesnek gondolnám, és becsúsztatom a zakózsebembe a csavarhúzót, hogy leszedjem a postaládáról a névtáblánkat.
Próbálok zárkózni, figyelni, komolyan venni, hogy keddről szerdára ilyen izmos véleménye van, és azt el is akarja mondani, hogy nem mindegy számára a világ. Nehéz, mert a következő pillanatban elengedi magát a mászóka tetején, lefordul az ágyról, magára önt minden folyékonyt, addig egyensúlyozik a kád szélén, amíg bele nem csúszik, és csak az anyai reflex mentheti meg a köhögőrohamtól, hogy letüdőzze a vizet. Hisztizik bármiért és bármire, hogy „nem szikerül”, de elfordul, ha meg mutatnám, hogyan kell. Persze álnaiv a kérdés, hogy férhet meg benne ez az aszimmetria. Hiszen felnőttként is éppen ilyen végletesek vagyunk, az élet csupa paradox szélsőség, csak később talán ügyesebben álcázzuk, takargatjuk, mi mindenre vagyunk képesek.
