Schäffer Erzsébet írása a Nők Lapja 2021/36. számából.

Már régen el kellett volna indulnom. Ha fél ötkor nem kezdek el legurulni a szurdokba, mire a főútra érek, már dübörög a forgalom. De ez a vasárnap hajnal valahogy kicsúszott a kezemből. Hol ezt pakoltam még el, hol azt raktam a helyére. Magam se tudtam, miért húzom az időt. Jaj, még meglocsolok, még megnézem, ott van-e a kis levelibéka az esővizes hordó peremén. Ott volt. Aludt. Nekem meg sehogy sem akarózott elindulni. Végül tíz óra lett. Ahogy kiértem az erdőből már magasan állt a Nap. Vezethetek ebben a kánikulában!

Nemesvámosig még nem volt semmi gyanús. Aztán ahogy ráfordultam a körgyűrűre, ott már kígyózott a sor! Állt az egész nyolcas út. Csorgott rólam a verejték. Normális vagyok? A diófák árnyékára gondoltam, a jéghideg forrásvízre. Egyórás bűzös araszolás két kilométeren! Kinéztem előre, kinéztem hátra. És akkor egy hirtelen balkanyar, a záróvonal eltűnt alattam, repesztettem vissza. Micsoda boldogság! Kiszabadultam az utált sorból és visszamehettem oda, ahonnan el se akartam jönni!

A nap körül homályos gyűrű, amikor visszaértem, a levegő villamossággal teli. Még lemosakodtam a forrásnál. Mire a szurdokba értem, már dörgött, a völgy fölött cikáztak a villámok. És ekkor hirtelen leszakadt az ég. Percek alatt megtelt az esővizes hordó, a nagy kád a pajta eresze alatt. Jó óra hosszát esett. Aztán amilyen gyorsan jött az idő, el is állt. Rég nem érzett hűvösség és esőszag mindenütt. Éjszaka felkeltem. Az ég bakacsinban, szikrázóan ragyogtak a csillagok.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!