Ahol a járda a padló, és az ég a plafon. A Nők Lapja 2021/36. számának riportja.

Milyen lenne úgy látni a várost, mint még sosem? Mondjuk egy hajléktalan ember szemével. A Menhely alapítványnál tíz éve gondoltak egyet, és elindították különleges városi sétáikat „Lépjen be a nappalimba!” címmel. Ahogy mondják, a séta célja kreatívan megmutatni Budapest olyan oldalát, amit naponta látunk, mégsem gondoljuk, hogy egyúttal hajléktalan emberek otthonában járunk, ahol a járda a padló, a közterek tárgyai a bútorok, és az ég a plafon.

Állunk a Blaha Lujza téren, a buszmegállóban. Hosszú szakállú ember, pólóban, farmerben, üres kézzel: ő a mai idegenvezetőm, Takács Attila, Taki. Tizenegyedik éve vezeti már ezeket a különleges sétákat, öt-tizenöt fős csoportoknak. Most épp itt, a budapesti hetedik kerületben, és csak nekem, mert a járványhelyzet miatt nyáron még szünetelnek a szervezett séták. Körbemutat – ahogy az idegenvezetők szoktak – az ütvefúrók zajában, nézzük, ahogy épül a tér. Aztán belevág a közepébe.

– A séta azért innen indul, mert ez egy ikonikus helyszín a budapesti hajléktalan emberek számára is. A tér felújítása a hivatalos verzió szerint 2010-ben kezdődött, csakhogy ez egészen a tavalyi évig ki is merült annyiban, hogy az úgynevezett utcabútorokat, amelyeken ugye jobb híján emberek pihentek, netán aludtak, eltüntették innen. Aztán felépült ez a szép szálloda – mutat a tér túlfelére –, és persze nem szerették volna, ha a drága pénzért üdülő idegen kinéz a hotelszoba ablakán, és alant meleg ételért hosszú sorban ácsorgó férfiakat, nőket, gyerekeket pillant meg. Mert az is itt volt, az Ételt az Életért alapítvány rendszeres ételosztása, amit szintén kipateroltak innen. Ahogy azután, az úgynevezett társadalmi megbékélés program apropóján tizennégy budapesti, külföldiek által sokat használt aluljáróból kipenderítették a hajléktalanokat. Ebből is itt.

Lemegyünk a föld alá. Rögtön a lépcsőn ott ül valaki, a háta görbe, az arca szürke. A lábát úgy húzza maga alá, mintha láthatatlan méretűre akarna így összezsugorodni. Elmegyünk mellette. Hivatalosan ő sem lehetne itt, de Attila azt mondja, vagy elküldik az ilyen „törvényszegőket” a rendőrök, és a közterületesek, vagy nem. Próba, szerencse. Odavezet egy emléktáblához, az aluljáró falán.

– Persze a kutya sem veszi észre magától. De én mindig megmutatom – mondja.

Olvasom a feliratot:

„Tiszta ágyat és tiszta asszonyt / álmodik s vígan fölkacag, / Kicsit több bért, egy tál jó ételt / Foltatlan ruhát, tisztességet / S emberibb szavakat (Ady Endre: Álmodik a nyomor)

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!