Schäffer Erzsébet írása a Nők Lapja 2021/34. számából.

Kaparós sorsjegy vagyok. Körömmel tisztítanak angyalok (Lopott sorok a mesebeli állomásfőnöktől)

Két ágra fontam, olyan dús. Nem volt könnyű, mert a friss, banánzöld szálak odatapadtak az ujjaimhoz, eltépni meg nem akartam. Haj, haj, kukoricahaj… Nyárvég, gyerekkor, augusztus. A világossárga tarlókon fekete varjak. A szalmabálák helyén még kazlak álltak. A körbetámasztott petrencés rúdon ölyvek, vércsék vadásztak a learatott búzatáblák hagyta terített asztalon. A kukoricahajjal a csutkababák fejét ékesítettük. Hol fonatban, hol koszorúban, hol meg csak hagytuk úgy kócosan. A nedves csuhét sodortuk köré. Csöndes, makacs szenvedéllyel játszottunk.

Ahogy most hántom ki a zöld burokból a csöveket, lelassulnak a mozdulataim. Nem tépem, mint máskor, csak bontogatom a gondosan elrendezett takarást, ami több rétegen át észrevétlenül simul egymásra. Csak bámulom. Ilyet nem tud semmilyen technika. Kívül még haragoszöld kemény levélborítás, befelé egyre finomul, míg az utolsó buroklevelek már, mint a selyem borulnak a roppanó nedves sárga magokra. A magok közt hosszában a cső körül szépen elrendezett hosszú kukoricahaj. Bent friss, nedves, a cső tetején összeszáradt, barna gubanc. Most jut eszembe, bajusz! A felnőttek bajusznak hívták, csak mi gyerekek mondtuk kukoricahajnak.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!