Lányos apa. Grecsó Krisztián rovata a Nők Lapja 2021/34. számából.

A gyerekkor tényleg olyan, mint az Ószövetség: minden először történik meg a világon. Talán ezért is érezzük végtelennek. A régi, tunyán nyújtózó, kalandos nyaraim felnőttkoromra rekkenő, kapkodós hétvégékké koptak. Ahogy a megismerés varázslata is illúzió mára. Csodálom, irigylem a lányomat, hogyan fogadja a világot. Élvezem, ahogy tanulja, rácsodálkozik és bármilyen létező: magtár vagy kutyaól, szőlőlugas vagy nyaralókert, műanyag gyerekhokedli, zuhanyzókabin mindjárt megszólítja. És mind egy-egy létező, valóságos csoda. Minden utat megjegyez, felderít, és második alkalommal már ismerősként megy végig rajtuk. Otthon van a világban, mert bízik bennünk, feltétlen nyugalommal, kacagva fogadja, hogy ez lenne az élet. Ezért is olyan irgalmatlan felelősség, hogy mivel találkozik. Hiszen számára mindennek úgy kellett lennie, ahogy éppen volt, az a természetes, az a kollégiumi vendégszoba, vagy az a fesztiválon kölcsönkapott, kétes tisztaságú heverő. A Balaton azért van ott, mert ő azt akarja, és hogy lila szájjal tudjon könyörögni, maradjunk még benne. Miatta megtanultam egy lendülettel bemenni a vízbe, még a rettenetes Északi-parton is, mégsem toporoghatok a lépcsőn, ahogy eddig, hogy „nade ez hideg”, amikor ő sikít, és szeretetteljes nyomatékkal üti a hátam, „apa, iparkodjuk már”.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!