Az eltévedt mondatok nyara volt. Álltunk a bakonyi erdő közepén a főerdésszel, néztük a tájat, és kiszaladt a száján, hogy „az indiánok mogorvák, de hasznosak”. Értettem én, hogy a Cseh Tamás-féle magyar „indiánokra” gondol, általában budai lányokra és fiúkra, akiknek hiányzik a hűség, és most ott gyakorolják a fegyelmet a bakonyi erdőkben – de ez a mondat szokatlanul igazivá tette őket. Először gondoltak rájuk úgy, mint valódi indiánra. Mint akik őriznek egy hagyományt, ami ugyan idegen tradíció, de ragaszkodni attól még lehet hozzá. Bólintottam, és megkérdeztem, van-e gyereke. Az erdész úr fölnézett rám, én magam sem tudtam, miért kérdeztem ezt, talán azért, mert hallottam egy „indián” barátomtól (aki hamarabb lett a barátom, mint hogy tudtam volna róla, hogy nyaranta titokban tolldísszel a fején járkál a Bakonyban), hogy az indiánok gyerekei is indiánná lesznek. „Persze”, bólintott az erdész úr, és mutatta, hogy megérkezett a túracsoport: őket fogom kísérni.

Egy szombathelyi felső tagozatos osztállyal indultunk túrázni. Én azért mentem velük, hogy népszerűsítsem a túrázást. Ez a mondat nem tévedt el, csak ostobán nézett maga elé, a gyerekek imádnak túrázni, nincs azon mit népszerűsíteni. Néztem a gyerekeket a réten, a fiúk pimaszok voltak, és ügyetlenek, a lányok szemérmesek, fáradtak. Hihetetlen volt, mennyire megváltoztak az erdőben. Lehet, hogy a felnőttekre is hat az erdő, de ők már el tudják nyomni. A gyerekeket megnyitja, még a hangjuk is megnyugszik, mélyül.