Schäffer Erzsébet írása a Nők Lapja 2021/28. számából.

Forró a levegő, meleg a billentyűzet, az ajkam fölött, a szemem alatt finom izzadságcseppek gyöngyöznek. Izzad a lábam, pedig mezítláb ülök a gépnél, jobb bokámon egy gumifáslival. Nélküle akkorára dagad estére, mint egy megtermett karfiol. Visszafelé próbálok gondolni: mi van ezzel a fura lábbal? Egy gondolattal vékonyabb a másiknál, viszont hajszállal nagyobb cipő kell rá, és néha fáj. Hozzá ez a dagadás. Mindezt csak pár éve észlelem, de eddig nem gondoltam végig, hogy mitől ilyen mostoha a sorsa. És vele az enyém.

Igen, az a kamion Gödöllőn. A lovas napokon. Hogy jobban lássak, fölmásztam a vezetőülés tetejére. És amikor Bibiék fölkiabáltak: nem jössz sörözni?, akkor leugrottam. Pedig nem is szerettem a sört. Ma is fröccsös vagyok. Csak Bibiéket. Röpültem a kamion tetejéről. Röpke győztes pillanat volt, láttam a fiúk elismerő, elkerekedő szemét, de abban a minutában földet is értem, és többé nem keltem föl. Tizenkilenc éves voltam.

Zsolttal és a barátjával stopoztunk be a Koltóiba, ott volt a traumatológia. Éjjel egyre be is gipszelték. A talpcsont tört el. Egy idő után bumsztli, vastag, nehéz járógipszet kaptam, egy kiálló vaskengyel volt a talpa. Azon kopogtam végig a városon. Anna, grafikus ismerősöm eredeti kalotaszegi motívumokkal festette tele, Koós Károly könyvéből másolta. Ezerkilencszázhatvankilencet írtunk. Sose felejtem el, a Széna téri zebrán bicegtem át, ott az út közepén egy középkorú férfi rábámult a gipszemre, aztán rám. Megnézett alaposan, akkor már könnyes volt a szeme, és ennyit mondott:

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Próbáld ki most kedvezményesen!