Schäffer Erzsébet írása a Nők Lapja 2021/21. számából.

Vedd észre, hogy az lesz hatással másokra, ami vagy, nem pedig az, amit teszel.

Tegnap délután, inkább már kora este nekiindultam, hogy végre járok egyet. Eső már nem esett, néhol rések nyíltak a felhők között, vörösbe játszó narancsfény vágott ki a nyiladékon, hogy azonnal el is tűnjön. Színek orgiája játszott az égen. Legalul sötétszürke majdnem fekete gomolyok, a galambszürke árnyalattól a világosig. A fölött fehér foszlányok, mögöttük átüt a vakító kék ég. És mesebeli formákba tornyosulva vonulnak, ki tudja honnan, hová, egyre gyorsabban. Ostorral vág közéjük a szél, gesztenye gyertyája, akác fürtje, spírea szirma hullik a kövezetre. Nyugatról keleti irányba vágtatnak fölöttem a legsötétebbek, ha hagyom, a földre nyomnak, s csak azért nem ülnek rám, mert jönnek az újabbak és nyomják egymást tovább, tovább.  

Három napja nem mozdultam ki a házból. Valami tehetetlenség tartott fogva, úgy éreztem, elúsznak a napok, hiába írtam listát reggel, semmit se végeztem estig. Pedig munkára való idő volt. Borús, esős, de nem szomorú. Pont ilyen időre van szükségem, hogy dolgozni tudjak. Akár írni, pakolni, takarítani, főzni, mindegy. Ilyen időben bármit kedvvel végzek. Fényben, semmit. A napsütés kihajt a szobából. Fura ideges remegés fog el, ha derült jó időben odabent kell lennem. Valami cigányvér ver ki ilyenkor a napra, udvarra, kertbe, mezőre, vízpartra. Ott aztán megnyugszom és dolgozom, amit odakint kell, napestig.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?
Próbáld ki most kedvezményesen!