Schäffer Erzsébet rovata a Nők Lapja 2021/18. számából.

A konyhánk északra nyíló ablakát sűrű keretbe foglalja a borostyán. Ez elé az ablak elé – vagy inkább alá – toltuk valamikor a konyhaasztalt, az volt a legjobb helye, ott is maradt. Csak nagytakarításkor mozdítjuk el, az ablakot is csak akkor nyitjuk ki. Így a két ablakszárny között háborítatlan nyugalom honol.

Kenyeret szeltem a reggelihez, akkor vettem észre a pókot. Az ablak bal alsó sarkában dolgozott. Egyszer hallottam ezt a kifejezést, „kaszál a lábaival”. Pont ezt csinálta. Odakönyököltem a kenyértartóra és figyeltem. A kaszálás szisztematikus volt. Az egyik hátsó lábával megtámasztotta magát, a többi ismétlődő rendben kinyúlt, markolt és visszahúzódott. Mindegyik hosszú láb két ízében tudott megtörni. Kinyúlt, markolt, vissza. Újra. És újra. Mindez nem volt gépies, a lábak olykor megálltak, a pók gondolkodott, a kaszálás iránya néhány millimétert elmozdult, aztán folytatódott. A mesebeli takácsok jutottak eszembe, akik az üres levegőt szőtték az ostoba király palástjához. Na, de a pók nem a levegőt szőtte. Nagyítót hoztam, mert ahhoz kevés volt a szemem, hogy lássam, mit sző. Nyolc lábat számoltam. A hét mozgó láb alig látható szálakat gabalyított össze. Nem kifeszített hálót szőtt, ami még a harmatcsepp súlyát is elbírja, az én pókomnak a térbeszövés lehetett a technikája. Megcsillantak a pókfonalak, láttam a messzire nyúló tartószálakat, köztük a csodás szövevényt, amin nem fog átvergődni a zsákmány. A világmindenségből mintegy öklömnyi helyet foglalt el a pók.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Vajon hogyan végződik a történet?
Próbáld ki most kedvezményesen!