Tudunk-e egyedül lenni és miért kéne tudnunk? A Nők Lapja 2020/43. számának Lélek rovata.

Amióta a pszichológia az érdeklődés középpontjába került, és szórakozásképp olvasunk a témában könyveket, magazinokat, a tudományág szakkifejezései beszivárogtak a hétköznapi beszélgetésekbe. A karanténhelyzettel számos lelki kérdés került előtérbe, ezek közé tartozik az autonómiára és az egyedüllétre való képesség. Jó tudni, hogy a kettő nem ugyanaz.

A gyerekekben viszonylag korán jelentkezik a kompetencia igénye, hamar eljön az „én csinálom, egyedül akarom” korszak. De vajon mit szól ehhez a szülő?
– Különbség lehet abban, hogy a szülők miképp viszonyulnak a kicsi önállósodási törekvéseihez, ahogy elkezdi a saját határait kijelölni – mondja Lengyel Valéria pszichológus. – Az egyik végpont az a hozzáállás, hogy a szülő ezt hagyja, ráhangolódik a gyerekére, és képes egyfajta biztonságos keretet adni, amiben a gyermek fel tudja fedezni a világot, és így rengeteg saját élményre és tapasztalatra tesz szert. Ez vezet oda, hogy kialakul a kompetenciaérzése, hogy ő sok mindenben jó, számos dologra képes, és ez válik az önbizalma alapjává. A másik végpont az a magatartás, amikor a szülő folyamatos kontroll alatt tartja a csemetéjét, meggátolja az önállóságát azzal, hogy mindenbe beleszól, megoldja helyette a feladatokat, vagy éppen leszólja a próbálkozásait. Ez a gyerek úgy érzi, kevés, semmit nem tud egyedül megcsinálni, és azt gondolja, szüksége van egy másik ember jelenlétére a saját biztonságélményéhez.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 300 forintért, vagy regisztrálj, és 5 előfizetői tartalmat megnyitunk neked!
Ízelítő a cikk tartalmából
Belső- és külső kontrollos egyén - mi a különbség köztük?
Hogyan fejleszthetjük magunkat?
Miért fontos az egyedüllétre való képesség?
Próbáld ki most kedvezményesen!