Borzasztó dolog, ha az ember örökösen az elégedettlenség savában pácolódik. Ez azonban sajnos a magyar nők kétharmadára igaz egy felmérés szerint, a felük pedig még a tükörbe sem szívesen néz, annyira nem tetszik nekik, amit ott látnak. Nyáron pedig, amikor a könnyű ruhák jóval többet felfednek a testünkből, az önostorozásunk még intenzívebb lesz. Pedig a megoldás, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, pofonegyszerű is lehet. Hogy mi az? Már mondom is!
Vissza a jövőbe
Egy ideje a reggeli rutinom része lett, hogy az óriási bögre tejeskávé mellé átlapozgatom a Facebookos emlékeimet, miközben próbálok magamhoz térni. Észrevettem, hogy ha e művelet során régi fotók kerülnek a szemem elé magamról, önkéntelenül felsóhajtok: bárcsak most is így néznék ki!
De jó lenne, ha olyan slank lehetnék, mint voltam 10-15 évvel ezelőtt! – vágyakozom. Ám ahogy beüt az agyamba a koffein, azért rendre ráébredek a kínos valóra: 10-15 esztendővel korábban ugyanígy elégedetlen voltam a megjelenésemmel.
Hát mekkora marha voltam, nem igaz?
Pedig ha most visszamehetnék az időben, alaposan a magam orrára koppintanék: örülj már annak, amid van, te lány, hiszen ezt a külalakot fogod majd visszasírni egy évtized múlva.
Úgy tűnik, a marhaságom örök. Sajnos elég jó a memóriám, így pontosan emlékszem, hogyan békétlenkedtem magammal kapcsolatban harminc kilóval és harminc évvel ezelőtt.
Hát miért nem tud az ember azzal megelégednie a jelenben, amije van? Hiszen idővel épp ez lesz a vágyott (és soha el nem ért) cél.
Örökölt kritikus szem
Talán elég lenne beraknunk az elvárásainkat magunkkal kapcsolatban egy időgépbe, és ezzel sírig boldogok lehetnénk: hiszen a ma vágyakozása a múlt realitása. Csak egymásra kell tolnunk a két idősíkot, és máris kész a harmónia!
Ez különösen azért lenne fontos, mert tetszik, nem tetszik, példát mutatunk a környezetünknek is. Miközben magamat sanda, kritikus szemmel méregetem a tükörben, ott van a lányom, aki szintén ezt teszi saját magával, amiért a szívem szakad meg. Fájdalmas látnom, hogy nem képes magát az én szememen keresztül látni. Akkor egészen biztos nem kritizálná magát egy pillanatig sem. De persze, az enyém egy elfogultságtól ködös anyai tekintet, úgyhogy kívánom neki bárki másét!
Mert bizony még azzal is sokkal jobban jár, mint a sajátjával.
Leszek a barátnőm?
Kritikusan méregetjük magunkat, közel hajolva a makulákhoz, ráncokhoz, narancsbőrös huplikhoz, szomorúan összefogjuk a pancettánkat, megvetően csipkedjük a combunkat, és túrunk bele a hajunkba, ami aznap sehogy sem akar állni. Nyáron aztán pláne erőt vesz rajtunk az önbírálat, a könnyű anyagok alatt megbúvó korpuszunk mégis hol van azoktól a képektől, amik mindenhonnan ránk ömlenek?
Harminc-negyven éve sem volt könnyű megőrizni az ember lányának a józan eszét, és elfogadni magát, most azonban, a közösségi média szanaszéjjel filterezett képei, a színes magazinok agyonretusált fotói hatására még inkább tökéletlennek érezhetjük magunkat. És ezt sajnos gyakran el is mondjuk a bajszunk alatt morgolódva a tükör előtt.
Ez a másik szívfájdalmam: vajon miért engedünk meg magunknak olyan stílust, és olyan szavakat, amiket egy másik nővel szemben eszünkbe sem jutna, nemcsak kimondani, de még gondolni sem?
Miért nem tudunk olyan elfogadóak lenni magunkkal, mint mással?
Az én tapasztalatom ez: a nők hihetetlenül erős támogató, gondoskodó hálót képesek egymás köré szőni. Csodálatos, egymást magasra emelő női közösségek része vagyok, voltam. Akkor magunkkal miért vagyunk olyan szűkmarkúak? Miért vagyunk ilyen negatív irányban elfogultak, ha mirólunk van szó?
Nem lenne sokkal jobb barátunkká fogadni magunkat is, szeretni feltétel nélkül, a hibákkal együtt? Ugyanúgy, ahogy azt tesszük a legjobb barátnőinkkel is?
Bárcsak slágerek
Minek kínozni magunkat az irreális vágyainkkal?
Így mielőtt újra feltenném a lelki lemezjátszómra a Bárcsak lennék… című bakelit albumomat, mely tele van a múltat visszasíró, fado stílusú dalokkal, önostorozó death metal számokkal és a tökéletes testet megéneklő country nótákkal, azért megpróbálom visszahozni magam a Hülye Vágyak Felhőiből az Elégedett Jelen Földjére.
Mert ilyenkor azért csak eszembe jut a kutyám, és az ő vágyakozó tekintete.
Valahányszor azt látta, hogy kikotrom a kukába az ott hagyott ételmaradékot, ő bizony minden egyes alkalommal azt kívánta: bárcsak lenne belőle konyhai szemetes.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!