- Miért marad rejtve akár évtizedekig is a női ADHD?
- Hogyan vezet a diagnózis hiánya kiégéshez és testi tünetekhez?
- Mi változik, ha az ADHD-t nem hibaként, hanem idegrendszeri sajátosságként kezeljük?
Lisa Dee a Trend Kiadónál megjelenő könyve, az Öröm és egyensúly ADHD‑val az érintett nők tapasztalataiból indul ki. A szerző saját, harmincas éveiben kapott diagnózisán keresztül mutatja meg, hogy nőknél miért marad sokáig rejtve az ADHD, és kezelés nélkül hogyan vezethet kiégéshez, testi tünetekhez és tartós önvádhoz. Könyvében személyes történeteket, tudományos kutatásokat és gyakorlati életmód‑tanácsokat ötvöz, hogy segítsen az idegrendszeri sajátosságokhoz igazított, fenntarthatóbb és boldogabb mindennapok kialakításában.
A szerzővel az ADHD-hoz kapcsolódó szégyenről, a női hormonrendszer és mentális jóllét közti kapcsolatról valamint arról beszélgettünk, miként tudja megváltoztatni az életünket, ha elfogadjuk,
nem mindenki működik ugyanolyan szabályszerűségek mentén.
Ahogy sok nő, Ön is későn, 31 évesen kapta meg az ADHD-diagnózist. Mi változott meg attól, hogy kimondásra került a dolog?
Oldódni kezdett a szégyen. A diagnózis előtt minden olyan alkalommal, amikor nem tudtam végigvinni valamit, ha hibáztam, vagy összeroppantam a nyomás alatt, azt hittem, egyszerűen nem vagyok elég jó. Hogy lusta vagyok. Alkalmatlan. Ügyetlen.
A diagnózis után ezeket stigmákat rétegről rétegre el tudtam kezdeni lemondani. Ennek a folyamatnak a során értettem meg igazán, milyen szinten hátráltatott a sokáig fel nem ismert ADHD-m. Az ADHD ott volt a kiégés, a testi tünetek, és azok mögött az évek mögött, amikor nem értettem, miért nem tudok kitartani dolgok mellett.
Amikor végre megértettem, milyen hozott anyaggal kell dolgoznom, elkezdhettem együttműködni az idegrendszeremmel ahelyett, hogy ellene mentem volna. Ez óriási előrelépés volt, és ebből nőtt ki a könyv is.
Mi volt a legjellemzőbb szorongása, mielőtt megkapta a diagnózist?
Az érzés, hogy elmulasztok valami fontosat. Sokáig gyászoltam mindazt, ami másoknak látszólag könnyen adatott meg: stabil karrier, otthon, egyértelmű jövőkép. Azt hittem, valami baj van velem, amiért én nem tudok megállapodni.
Olyan volt, mintha mindenki kézhez kapta volna az élet használati útmutatóját, egyedül csak hozzám nem jutott volna el. A fordulat akkor jött, amikor a diagnózis után más nőkkel is beszéltem, akik pontosan ugyanezt élték meg. Az a mondat, amit egész életemben kritikaként hallottam és ismételgettem – „nem tud kitartani semmi mellett” – hirtelen átkereteződött. Kiderült, hogy ez nem hiba, hanem én vagyok. És onnantól már nem probléma volt, csak egy tulajdonság.
Az Öröm és egyensúly… borítója
Mit kívánt Öntől, ADHD-s nőként a könyv megírása?
Mindenekelőtt arra volt szükség, hogy elfelejtsem a szabályokat azzal kapcsolatban, hogyan is kellene könyvet írni. Hiába javasolják, hogy írjon az ember reggel 3 órát, ha én nem tudok minden reggel fegyelmezetten órákig fókuszálni.
Ehelyett szakaszokban dolgoztam, hangjegyzetekbe mentettem ötleteket egészen random időpontokban, elmélyedtem kutatásokban, és heti státuszbeszélgetéseket kértem a szerkesztőmtől, hogy legyen mihez tartanom magam. A falam tele volt cetlikkel: nekem vizuális emlékeztetőkre van szükségem mindenhol.
Érzelmileg is kihívás volt?
Úgy is kemény időszak volt, igen, mert a könyv nagy része saját életemből táplálkozik, így annak sötétebb periódusait is feltárom. Benne vannak a depresszív epizódok, a belső kritikus hangjai és azok az élethelyzetek is, amikor nagyon nem voltam jól.
Ezeknek a leírása megterhelő élmény volt, de pontosan ezért akartam megírni őket. Azt szerettem volna, hogy az olvasó úgy érezze: egy olyan barát beszél hozzá, aki tényleg érti, min megy keresztül.
Miért nehezebb lányok/nők esetében diagnosztizálni az ADHD-t?
Az ADHD-ról élő sztereotípia – az órán izgő-mozgó gyerek – főleg az ADHD fiúkra jellemző megjelenést írja le. Sok lánynál mindez inkább fejben zajlik. Mivel a lányok így „nem sok vizet zavarnak”, egyszerűen a radar alatt maradnak.
Legfeljebb olyan megjegyzéseket kapnak, mint hogy „többre lenne képes”, vagy éppen „intelligens, de álmodozik”. Ráadásul a lányok nagyon jól maszkolnak, azaz zseniálisan tudnak úgy csinálni, mintha minden rendben lenne.
Ez utóbbinak mi az oka?
Lányként arra szocializálnak bennünket, hogy legyünk összeszedettek, pontosak, alkalmazkodók, ezért működőképesnek tűnő stratégiákat építünk a túlélésre, miközben belül folyamatosan túlterheltek vagyunk. Gyakran már csak akkor kérünk segítséget, amikor teljesen kimerültünk.
Ilyenkor pedig sokszor szorongás vagy depresszió kerül előtérbe, nem az ezek mögött álló ADHD. A legnagyobb félreértés egyébként, hogy az ADHD „csak” figyelemzavar. Valójában az érzelmi szabályozáshoz, a végrehajtó funkciókhoz, az idegrendszeri érzékenységhez és a kiégéshez is jócskán van köze. Mindenre hat.
Betegségként, állapotként vagy inkább neurológiai spektrumként érdemes gondolni az ADHD-ra?
Ha betegségként tekintünk rá, az ADHD-s agyat hibásként címkézzük fel, az tévút. Inkább egy másfajta operációs rendszerként érdemes rá gondolni. Az ADHD-s ember érdeklődésvezérelt, nem „fontosságvezérelt”. Ez viszont nem hiba, csak más működésmód.
Mivel nagyon eltérően nyilvánul meg, a spektrum megközelítés az ADHD esetében is sokkal pontosabb. Fontos azt is tudni, hogy a nehézségek mértéke legalább annyira függ a környezettől, mint magától az agytól. Ami egy merev munkahelyen feszültséget okoz, máshol értékké válhat.
Éppen ezért lenne jó nem azt kérdezni, mi a baj valakivel, hanem azt, hogy milyen környezetben tud igazán jól működni.
Hogyan lesz egy idegrendszeri sajátosságból szégyen?
Úgy, hogy az ADHD-val járó sajátosságokat erkölcsi hibaként kezeljük. A feledékenységből önzés lesz, a rendetlenségből nemtörődömség, a szétszórtságból lustaság. Neurológiai magyarázat fel sem merül – főleg nem okos, jól teljesítő lányoknál.
A szégyen aztán belsővé válik: nem azt gondoljuk, hogy bizonyos dolgok nehezek számunkra, hanem azt, hogy mi magunk vagyunk a probléma. Hogy már „rég össze kellett volna állnia” az életünknek. Ezek a „kellene” mondatok szinte mind a szégyenről szólnak. Sok nő rossz mércével méri magát, mert soha nem kapta meg a megfelelő térképet.
Könyvében életmódtanácsokat is ad az olvasóknak. Hogyan erősíti fel egymást az ADHD és az egészségtelen életmód?
Az ADHD megnehezíti az egészséges szokások fenntartását, az egészségtelen életmód pedig rontja az ADHD megélését, így ördögi kör alakult ki. Ha nem alszom, nem mozgok, rosszul eszem, minden szétesik: a fókuszom, az érzelmeim, a mindennapi működésem.
A kiút nem radikális váltás, hanem az, hogy nagyon kicsiben kell elkezdeni. Egyetlen szokással, annak is a legkönnyebb verziójával. Inkább hozzáadni valamit, mint elvenni. A „mindent egyszerre” hozzáállás is tipikus ADHD-s jellegzetesség, de pont az a minta, amivel újra belecsúszunk a kudarc és önvád körébe.
Arról is szó van a könyvben, hogy a hormonális változások is jelentős befolyással vannak az állapotra. Mit tehetnek a nők annak érdekében, hogy ne csak az idegrendszeri, de a hormonális sajátosságaikkal is együttműködjenek?
A cikluskövetés megváltoztatta az életemet. Amikor megláttam az összefüggéseket a ciklusom és a viselkedésem között, többet nem kérdezgettem, hogy „mi baj van velem”, hanem elkezdtem köréjük tervezni.
A menstruáció utáni időszak gyakran energikusabb – érdemes ilyenkor előre dolgozni. A luteális fázisban viszont visszaesik a lelkesedés, ilyenkor priorizálni kell az alvást, nem szabad túlterhelni magunkat.
A táplálkozás is kulcsfontosságú. Az omega–3 zsírsavban gazdag ételek, a bélrendszer támogatása, több növényi alapú és kevesebb ultrafeldolgozott étel rengeteget tehet értünk. Erről is külön fejezet szól a könyvben.
Milyen első lépések hozhatnak gyors megkönnyebbülést a későn diagnosztizált nőknek?
A vércukorszint stabilizálása például kulcskérdés. Az ADHD-s agy rendkívül érzékeny az energiaszint ingadozására. Egyszerű változtatás, ha plusz fehérjét és rostot adunk ahhoz, amit egyébként is eszünk.
A mindennapi mozgás szintén alapvető, mert közvetlenül hat azokra a neurotranszmitterekre, amelyekre az ADHD-gyógyszerek is. A gyógyszeres kezelés személyes döntés, ami bármilyen életkorban szóba jöhet.
De fontos tudni: nem lehet gyógyszerrel megváltoztatni egy alapvetően rosszul működő életet. A krónikus stressz, a rossz alvás, a mérgező környezet aktívan rontja az ADHD-t. Sokszor ezekhez kell előbb hozzányúlni – még akkor is, ha nehezebb is.
Önnek mi a tapasztalata: az életkor előrehaladtával könnyebb együtt élni az ADHD-val?
Az esetek többségében igen. Úgy tűnhet, mindez azért van, mert nő az önismeretünk, jobban tudjuk, mi nem működik számunkra, és könnyebben mondunk nemet.
De szerintem nem is az életkor a kulcs, hanem az önazonosság.
Azok a nők tudnak kiteljesedni igazán, akik felhagynak azzal, hogy neurotipikus mintába próbálják magukat beszuszakolni, és elkezdenek magukra szabott életet építeni. Ez bármikor megtörténhet. Csak arra van hozzá szükség, hogy többé ne szégyelljük magunkat azért, akik vagyunk.
Kapcsolódó: Ez az étkezési szokás az ADHD-sokat jellemzi
Kiemelt kép: Getty Images
