nők lapja
Kirabolt, csupasz, feldúlt az ember, sárosan kuporog a földön, sötét felhők borítják lepleikkel, egy szarka hajol le az ágról, és gúnyos felháborodással kérdi: hát mit szólnak? Az élet legtitkosabb alapérzése a szégyen. Időről időre mindannyiunkat megrohan, leteper. Ám mostanában mintha a megalázó minősítés, a megszégyenítés elhagyta volna a kommentszekciókat, bulvárújságokat, és beszökött a munkahelyekre, osztálytermekbe, közbeszédbe. Vass Virág írása.
A fotózáskor találkozom Peller Annával és Mariann-nal, egymást segítik, bátorítják közben, épp mintha ikrek lennének. Pedig nem azok, az arcuk is más, a szemük színe például, Annáé smaragd, Marianné égszínkék, csak a hangjuk egyforma, szinte kísértetiesen, és az is, ahogy szeretik egymást. Befejezik, kitalálják a másik mondatait, mintha ketten lennének egy egész. Rist Lilla interjúja.
A kutatók távcsővel, térképpel, magnóval, csillagok és végtelenségek között keresik, hogy milyen is a világ, és benne ez az aprócska lény, az ember. Aztán az igazán kitartók megtalálják a véletlenekben, azokban a pillanatokban, amikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az előbb, az élet tajgái és szakadékai között vándorolva, nem értettünk. Ez az a pillanat, amikor fölénk hajol a sámán vagy a Jóisten. Vass Virág írása.
