Ez már majdnem elég indok volt, hogy benevezzek, de azért még megkérdeztem a ChatGPT-t is, ami csak tovább adta alám a lovat. Szokásához híven megerősített abban, amit hallani akartam: nekem ez már megvan fejben, elég lesz előtte néhány hosszabbat futni.
A felkészülés, ami majdnem elmaradt
A „nem kell rá sokat edzeni”-ből végül a „szinte semmit nem edzek” valósult meg. Pontosabban edzettem, csak nem egy félmaratonra. Bőszen csináltam egy 40 pluszosoknak készült súlyzós tornaprogramot otthon, és néha futottam is 4-5 kilométert, de ezt azért még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetem félmaratoni edzésnek.
Az egyetlen mentségem, hogy a verseny előtt egy hónappal beneveztem egy budapesti félmaratonváltóra a testvéremmel, és én futottam a nagyobb távot, 13,7 km-t. Megállapítottam, hogy még van bennem szufla, és megfogadtam, hogy a versenyig még futok három hosszút, de ebből csak egy valósult meg, az is csak 8,5 lett. Innentől csak abban bízhattam, amiben továbbra is hittem: én ezt a távot „tudom fejből”, menni fog.
Fejben már megvolt a félmaraton
Egyébként ez is valami. Harmincas éveimben határozottan jobb fizikai állapotban voltam, de a fejemben mindig furcsa dolgok történtek: egy hang folyamatosan azt kérdezte, miért csinálom ezt, mi az értelme ennek az egésznek. És amikor ez ember egy 21 km-es táv 16-17-ik kilométerénél tart, ezek a hangok nagyon hangosak és nagyon idegesítőek tudnak lenni.
Aztán hat év kihagyás (és a kislányom érkezése) után 2024 tavaszán beneveztem egy félmaratonra, és legnagyobb meglepetésemre ezek a hangok teljesen némák maradtak, és lassan, de magabiztosan teljesítettem életem kilencedik félmaratonját.
A tizedik félmaraton előtt kicsit aggódtam. Nem hülyeség ez? Biztos, hogy elég lesz ehhez „fejben erősnek lenni”? Aztán ahogy közeledett a verseny, éreztem, ahogy felszívom magam. Hogy szó szerint gyűjtöm az erőt, és oszlanak el a kételyeim.
Olyan sztorikból is merítettem az erőt, mint például Benny Blanco esete, aki egy nap éjfél körül úgy döntött, megkísérel másnap lefutni egy félmaratont, edzés nélkül, enyhén másnaposan. És sikerült neki. Az eset után azt nyilatkozta, hogy szerinte az edzetlen ember egy félmaraton során nagyjából a 13-ik kilométernél találkozik a határaival.
Engem a saját, Benny Blancóénál még mindig sokkal komplexebb felkészülésem elvitt egészen a 16. kilométerig, ahol – életemben először – nem a mentális, hanem a fizikális határaimmal találkoztam. Itt pedig egy számomra teljesen új helyzettel szembesültem: a fejem vinne, a lábam viszont vonakodik.
Menjél, b…meg, vagy soha nem érsz oda!
A versenynek ezen a pontján Graz külvárosában voltam éppen, 5 kilométerre a céltól. Van egy nagyon kidolgozott mantrám, amit egy ilyen táv során ezen a ponton mindig elkezdek magamnak mondogatni: öt kilométert bármilyen körülmény között le tudok futni, szóval csak tovább. Ezúttal azonban úgy éreztem, mintha a combom le akarna válni a csípőmről, a jobb lábujjaimat pedig egyáltalán nem éreztem.
Na ilyenkor mi van? – kérdeztem magamtól. Kinéztem egy pontot nagyjából kétszáz méterrel távolabb és elhatároztam, hogy addig sétára váltok és átgondolom, mi legyen.
Érdekes, hogy ezúttal egyetlen korábbi, jól bevált mantráimmal sem mentem semmire. Nem erre a helyzetre lettek kitalálva. Ezek az Instagram-kompatibilis, jól csengő sallangok nem segítenek, ha egyszerűen nem visz a lábam. Az egyetlen kapaszkodóm az a hír volt, miszerint minden idők legnagyobb maratonistája, Eliud Kipchoge állítólag taxival jutott el a párizsi olimpián a célba, mert menet közben fel kellett adnia a versenyt. Tulajdonképpen innen indult el az instant új mantrám.
Kapcsolódó: Pozitív mantrák, amik boldogabbá és magabiztosabbá tesznek
Ugyanis rájöttem, hogy én nem tudok taxit hívni, mert az egész város le van zárva. Tömegközlekedés sincs, se bérelhető roller, se semmi. Egyetlen módon juthatok el a célba: a saját lábamon. Úgyhogy félretéve minden jól átgondolt, mindfulness alapokon álló, univerzális, valamint személyre szabott önmotivációs mantrámat a következőt mondtam magamnak: „menjél, b…meg, vagy soha nem érsz oda!” És működött. Ahogy haladtam előre, a mantra arra rövidült, hogy „mennyé má!!!” … és mentem.
Hozzáteszem, az osztrák drukkerek hihetetlenül kedvesek voltak. Látták, hogy szenvedek, elolvasták a nevemet a rajtszámomon, és név szerint biztattak. Persze németül, amiből egy szót sem értettem, de a lényeg átjött: „mennyé, Juli!”
A nővéremmel a verseny előtt és után (Forrás: Canva)
Mégsem vagyunk öregek
A cél közelében megláttam egy mentőautót, épp tettek be valakit. Örömmel nyugtáztam, hogy nem a nővérem az. Célba értem. A testvérem már várt, együtt heveredtünk le egy nyugágyba, amit a célba érkezőknek készítettek oda. Csak néztünk magunk elé, és ittuk a sós vizet, amit az érem mellé kaptunk.
Nagy nehezen feltápászkodtunk, és elkezdtünk a szállásunk fele ballagni, Jézust és Máriát is emlegetve az első lépéseknél.
Alig párszáz méter után azonban kijelentettük, ezt is megcsináltuk, hatalmas ászok vagyunk, még mindig ott vagyunk a szeren.
Aztán részletesen elmeséltünk egymásnak, melyikünk hol esett össze majdnem, mikor mi fájt és hol, és hogyan tervezünk ebből regenerálódni. A testvérem például bevett egy Catalflamot, amivel nagyon elégedett volt, én pedig a forró zuhany alatt ittam az izotóniás italt, hogy abbamaradjon a reszketésem. Kellett egy kiadós ebéd és néhány óra, hogy végre magabiztosan kijelenthessük: nem vagyunk öregek!
Én ezzel egy időre el is lennék, a nővérem azonban nem hagyja ennyiben: már nézegeti a következő versenyt, mert szerinte ezt évente egyszer meg kell erősítenünk. Két dologban vagyok biztos: az egyik, hogy a hátam közepére se kívánok egy újabb félmaratont. A másik, hogy ott fogok állni vele a rajtnál egy év múlva.
Kapcsolódó: Az utolsó futás – Lami Juli jegyzete a futás imádatáról és utálatáról
Kiemelt kép: Canva
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!