A menopauza sok tekintetben olyan, mint az ősz. Az ember még emlékszik a nyárra, az időjárás is segít olykor felidézni a gondtalan, derűs napokat, de közben látod: már sárgulnak a levelek a fán, kora reggel csípős az idő, a horizonton pedig lassacskán feltűnik a mindent szürkeségbe borító tél.
Közel az ötvenhez máshogy telik az idő
„Én egy lelkes élő vagyok” – mondta mindig a nagymamám, aki valóban eszerint élt. Egy hedonista, kíváncsi, életvidám nő volt világéletében. Tiszta szívből tudott kacagni, bárkivel fél perc alatt összebarátkozott, borzasztóan kíváncsi volt, és szívesen kísérletezett. Amikor a ’90-es években először bukkant fel szójafasírt a boltokban, ő azonnal lecsapott rá, és főzött belőle otthon ebédet – nagyapám legnagyobb bánatára.
Öreganyámtól örököltem az életszeretetemet, a pozitív szemléletemet és azt a tanácsot is, miszerint nincs olyan rossz nap, amit ne lehetne feljavítani azzal, hogy meghívja az ember magát valahol egy csésze remek kávéra. Azt is remélem, hogy a hosszú, egészséges életet is öröklöm tőle, bőven elmúlt kilencven, amikor jobblétre szenderült, és csak az utolsó hónapjaiban volt rozogább állapotban.
A változókorban a test is figyelmeztet
Igen ám, de ha sikerül is eltolni a szekeremet addig, ameddig a nagymamáim (apai vonalon is egy matuzsálemi kort megélt hölgyet tudok felmutatni), az akkor is legfeljebb 45 év. Ennyi van maximum hátra, ami jelenleg ugyan soknak tűnik, de tudom: egyáltalán nem az. Hiszen az elmúlt 49 is úgy borzasztó sebesen tovasuhant.
Ez is érdekelhet: A menopauza valóban átépíti az agyat? Dr. Lisa Mosconi exkluzív interjúnkban válaszol
Főleg azóta gyorsult fel a számláló, hogy megszülettek a gyerekeim, az elmúlt két évtizedem szinte csak két szemhunyás volt – és ennek csak részben az az oka, hogy az első években nagyjából pont ennyit is aludtam. De az általános tapasztalat is azt mutatja, hogy a szülővé válással párhuzamosan nagyobb fordulatszámon kezd el pörögni az élet.
Van, amit nem lehet többé „majd jövőre” halasztani
Ami időnként aggaszt: az előttem álló 45 év egyáltalán nem olyan, mint a mögöttem álló évtizedek. És ebbe, akárhogy próbálom pozitívra keretezni, bizony fájó belegondolni.
Nem csak az egészségügyi része aggasztó… bár ott is találok temérdek dolgot, amin főhet a fejem. A változókor annyit már elért, hogy tudatosítsam magamban: a testem nem bír ki mindent, az egészségem sem nem örökkévaló, sem nem magától értetődő. Míg huszonévesen gyűrhettem magam gátlástalanul, meg sem kottyant, ma már az is okozhat több napnyi fizikai kínszenvedést, ha kényelmetlen a fekhelyem egy szállodában, vagy nem megfelelő párnával alszom. Kiábrándító.
Egy előnye azért van: közel az ötvenhez nagyon oda kell figyelnem magamra, egy sor egymással összefüggő dolognak kell szerepelnie a napirendemben. Muszáj, hogy rendszeresen mozogjak, súllyal erősítsek (ugyan kérem, hol vannak az ellógott tesiórák, amik helyett az iskolai vécében cigarettáztam!), ám ahhoz, hogy ebben ne menjek tropára, oda kell figyelnem a vitaminpótlásra ugyanúgy, ahogy a nyújtásra minden mozgás után (igen, a busz után való kétségbeesett sprint is annak számít).
A változókor sok nő számára az idő múlásával való szembenézést is jelenti (Forrás: Unsplash/Getty Images)
Hogy az egész cirkusz egyensúlyban tudjon maradni, és én se szedjek fel havonta egy plusz kilót, az evésemet is át kellett hangszerelnem a korábbi szumós vonalról az aszkéta szerzetesére. E fegyelmezett (és a külső szemlélő számára abszolút dögunalmasnak ható) életmódra pedig a megfelelő minőségű és mennyiségű alvás teszi fel a koronát, legalábbis az erre való törekvés. Amin nyilván a perimenopauzával járó inszomnia nagyon jót röhög magában.
A menopauza számomra egy végleges búcsút is jelent
Azt hiszem, a legnagyobb pofonnak mégis azt élem meg, hogy soha többé nem lehet több gyerekem. Hogy ez a hajó már elment. Van egy hosszú átmenet, amikor az embernek már van gyereke, és gondolkodik azon, hogy legyen még. Vacilál és halogat. Majd jövőre! Majd ha ezek suliba mentek, majd ha befejeztük a nyaraló felújítását! Vagy: majd ha anyám nyugdíjba ment, hogy tudjon segíteni. Aztán egyszer csak ott állsz a felismeréssel: nincs tovább. Leereszkedett a sorompó. Bezárt a bazár.
És persze, szerencsés vagyok, hiszen van két egészséges, felnőtt gyerekem, akikkel sok időt tölhettem mindig is együtt. Szerettem várandós lenni, szerettem játszótérre járni, nagyokat sétálni, sokat mesélni, ökörködni… aggódni, veszekedni persze annyira nem, de sebaj, mert az meg úgyis örök. Ám belátni azt, hogy az embernek ez a fejezet az életében örökre véget ért, igenis fájdalmas. Még akkor is, ha erre mindenki más legyint: ugyan, mit akarsz még az élettől, te nyanya, hát nem volt elég, amit kaptál?
Egy tartalmas élet
Mondják: élj úgy, hogy ha lepereg az életed a szemed előtt, azt öröm legyen végignézni.
Úgyhogy így a naptár szerinti és életkori ősz, a menopauza beköszöntével a szomorú búcsúk ellenére arra próbálok nap mint nap, tudatosan törekedni, hogy azt a kevéske időt (pár évtizedet), ami még jut, minél hatékonyabban tudjam eltölteni. Amennyire csak lehet, lecsökkentsem benne a bosszúságokat, a stresszt. Minek arra a drága időt pazarolni?
Viszont megtöltsem minden olyannal, ami épít, ami örömet okoz, ami tartalmassá teszi. Már nem esem bele abba a hibába, mint húszévesen, hogy azt képzelem, enyém a világ minden ideje. Nehogy a végén úgy érezzem: kihasználatlan napjaim maradtak, amiket elmulasztottam telezsúfolni értékes, örömteli dolgokkal.
Egy ízben részt vettem egy hospice-ház edukációs programján. Ott mesélt az egyik gondozó egy ötvenéves férfi pácienséről, akire gyakran gondolok mostanában. Az illető napjai egyformán teltek: felkelt, elment dolgozni, hazament, nézte a tévét, majd lefeküdt aludni. Arra szegény feje valószínűleg nem számított, hogy ennyire idő előtt kopogtat majd be érte a kaszás. Addig-addig halogatta az élést, hogy a végén teljesen lecsúszott róla.
Ez is érdekelhet: Emeljük új szintre a szexualitásunkat! – Interjú Kriston Andreával
Kiemelt kép: Getty Images
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!