——SZPONZORÁLT TARTALOM——

Lutter Imre költő, író, műsorvezető, producer, előadóművész, kulturális nagykövet, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke, nem mellesleg jogvégzett ember. Radnóti- és József Attila-versek avatott tolmácsolója, Európa első igazi versparkjának létrehozója és számos rangos irodalmi program alapítója, akit a tévéből, a rádióból és a színpadról egyaránt ismerhet a közönség.

Az Athenaeum Kiadónál megjelent új kötete, a Ha itt lennél velem… különleges műfaji hibrid. A könyvben ötven vers fonódik össze 25 életinterjúval. Lutter Imrével a könyv születéséről, a vers terápiás erejéről és arról beszélgettünk, hogyan válik a költészet a mindennapjaink részévé.

Annyi titulust lehet a neved mögé biggyeszteni, hogy elfogy a szusz, mire felsorolja az ember. Ennyi szerep között melyikben érzed magad leginkább hitelesnek?
Ma sokan gyanakodva néznek a „polihisztorokra”, de nálam ez nem póz, hanem létforma. Mindig sokdarabos ember voltam, sosem akartam egyetlen skatulyába belefeszülni. Viszont csak olyat csinálok, amiben önazonosnak érzem magam. Minden terület másként ad visszajelzést nekem, másféle közönséget szólít meg, és mindegyik visszahat a másikra. Nekem ez adja az egyensúlyt. Miközben persze az lebeg a szemem előtt, amit Máté Gábor mondott nekem, még a főiskolai felvételin: „Lehet, hogy neked nem csak a színház az utad, s egyszer majd elég lesz maga a név.” Lassan talán elérkezem ide is.

Polihisztornak lenni létforma (Fotó: Szalmás Krisztina)

Új könyved, a Ha itt lennél velem… szintén nehezen besorolható. Interjúkötet ugyan, mégis meglepően lírai hangulatú. Hogyan működik együtt a beszélgetés és a vers?
Egy történet engem akkor érdekel, ha van benne zene, ritmus, ha van valami mélyebb lüktetése. A vers mindezt megadja: megnyitja az embert, és sosem hazudik. Ha valaki hoz magával egy költeményt, azzal máris rengeteg mindent elárul magáról. Én ebből indultam ki, amikor írtam a könyvet. Egy-egy vers köré építettem az interjút, és hagytam, hogy a beszélgetés organikusan bomoljon ki belőle, mert itt minden vers egy élettörténetet hordoz. Nem az volt a célom, hogy az olvasó megtudjon, sokkal inkább az, hogy megérezzen valamit az interjúalanyaimból.

Az egyik legérdekesebb tapasztalásom, hogy voltak, akik ugyanazt a számunkra fontos verset hozták, mégis teljesen más történetté állt össze az abból kibomló beszélgetés. Ettől lett izgalmas: három ember, három sors, ugyanaz a motívum.

Vers és interjú először nem is ebben, vagy előző könyvedben, hanem a Sorok között Lutter Imrével című tévéműsorodban találkozott. Mikor érezted meg, hogy ebből akár könyv is lehet?
Sokáig csak jól működő műsorformátumnak hittem, de aztán jöttek a nézői visszajelzések, levelek, kommentek. Mind arról szóltak, hogy milyen fontos kapaszkodót jelentenek ezek a beszélgetések. Ezekből értettem meg, és figyelt föl rá az Athenaeum Kiadó is, hogy ez olyan érték, amit könyvben is rögzíteni kell. Azt szeretném, ha ezek a szövegek akkor is megszólalnának, amikor mi már nem leszünk, és ezt talán biztosítani tudja ez a könyv.

Carameltől Blaskó Péteren, Gubik Petrán vagy Szily Nórán át Freinreisz Károlyig sokféle karaktert megszólaltatsz a könyvben. Mi alapján választod ki a beszélgetőtársaidat? Mitől lesz számodra valaki izgalmas interjúalany?
Csak azzal beszélgetek, aki engem érdekel. Ez óriási luxus, tudom, de enélkül nincs hiteles interjú. Ha nincs bennem kíváncsiság, akkor a beszélgetés is üres lesz. Engem az életút és az ott megtett emberi tét érdekel: hogyan lett valaki az, aki? És nemcsak a hírességek, hanem az értéket képviselő „láthatatlanok” is megmozgatnak.

Azok a kultúrát mozgató szakemberek, akiknek van tartása, tele vannak fontos gondolatokkal, s csak ritkán kerülnek reflektorfénybe. Vitray Tamás mondta, hogy az interjú nem gereblye, hanem ásó: nem kapargatni kell vele, hanem lassan, rétegenként, egyre mélyebbre ásni. Ezt próbálom én is. A jó interjú szerintem ott kezdődik, ahol a rutin válasz véget ér. Ehhez nekem nem elég jókor és jól kérdezni, sőt, hallgatni, de teljes figyelemmel figyelni kell, és hagyni, hogy az interjúalany hangja töltse be a teret.

Az interjúalany hangja kell, hogy betöltse a teret (Fotó: Kocsis Judit )

Jól érzem, hogy ennek a kötetnek van egy nagyon is tudatos, szinte színpadi dramaturgiája?
Van, és azt kell mondanom, szigorúbb, mint sok színházi előadásban vagy filmben. Mindig arra törekszem, hogy a könyv – vagy épp műsor – csúcsokon és hullámvölgyeken vezessen végig. Emeljen fel, lökjön a mélybe, majd emeljen fel újra. Nem lehet végig egyforma intenzitással létezni, és a könyvben a versek vezetik az olvasót a lélekállapotok között. Hol nevet, hol hallgat, hol elérzékenyül, de végig érzi, hogy valahová tartunk.

A kötet összeállításakor neked is elég volt felülnöd erre az érzelmi hullámvasútra?
Nem, sőt, ezt a kötetet elkészíteni négyszer-ötször annyi meló volt, mint egy regényt, sokszor nagyon is prózai kihívásokkal; már csak a versekhez kapcsolódó jogutódlások, a válaszok pontosítása vagy a képek miatt is.

Tíz hónap alatt raktam össze az egészet, miközben egy ilyen kötetre a kiadó általában másfél évet számol… De én szeretem a sűrítést. A nehézségek mögött mindig ott van az öröm, amikor egy-egy részlet a helyére kerül. Akkor jó, ha a szerző szembesül a kihívásokkal, keményen dolgozik velük, az olvasó viszont nem érez izzadságszagot.

A könyv mintha az olvasóval is személyes kapcsolatot keresne. Te hogy képzeled el a leendő olvasódat?
Háromféle olvasót látok magam előtt. Az egyik, aki a versek szerint halad – mintha egy antológiát olvasna. A másik, aki a nevek szerint válogat, a harmadik pedig, aki regényként kezdi, és végül nem tudja letenni. És van egy negyedik is: aki véletlenszerűen nyitja ki, csak egy név, egy történet miatt – aztán bent ragad.

Imádom, ha valaki kíváncsi – Gundel Takács Gábor épp József Attila versével bizonyítja ezt a könyvben -, mert cserébe én azt ígérem, hogy ha egyszer már megszólítottam, nem hagyom magára. Ezért válaszolok, dedikálok, találkozom, beszélgetek ennyi év után is rendületlenül. A közönséggel való kapcsolat nekem nem PR feladat, hanem létszükséglet. Közben persze szelektálok: közösségi oldalaimról tiltom a gyűlölködőket, a rosszindulatot, és a butaságot – nincs ezekkel dolgom.

És mi a helyzet a közélettel? Azzal van dolgod?
Muszáj, hogy legyen. A költészet közéleti is, viszont fontos, hogy nem pártpolitikai. Ha a vers nem emelkedik el legalább egy méterre az aktuálpolitikától, nem lesz több, mint jó vagy rossz publicisztika, és nem marad meg a következő nemzedéknek. Ráadásul értéket lehet választani, irányt mutatni, de nekem mindenkihez kell szólnom –

aki engem olvas, az a versen keresztül érkezik meg az én véleményemhez és ha bennem csalódik, a versben is csalódik.

Ezt nem engedhetem meg magamnak. Persze van véleményem, mint bárkinek, de a színpadon nem lobogtatok zászlót. A költészet nem pártigazolvány, és nem is kampányeszköz, hanem Test és tudat – mint a legutóbbi verseskötetem címe. Az igazság, a tisztesség és a szó ereje az, ami számít. Ha ezt megtartjuk, zajban is túl tudunk élni.

Miért ennyire fontos számodra a vers? És miért lehet fontos mindenki másnak?
Bár nem szeretem ezt a szót, mert sokan visszaélnek vele, de küldetésnek érzem, hogy gondozzam a versek ügyét. Nem azért, mert meg akarom mondani, mi a helyes, hanem mert tudom, milyen az, amikor egy vers tényleg megment. Engem is mentett már. Amikor az ember szétesik – ha csalódik, ha gyászol, ha dühös, vagy magányos –, egy jó vers visszahozhatja a felszínre. Elég egy sor, egy kép, és hirtelen újra van levegő.

Én hiszek abban, hogy a költészet a legolcsóbb pszichoterápia, aminek ráadásul nincs mellékhatása. Ezért próbáltam úgy szerkeszteni a könyvet is, hogy ne csak szép legyen, hanem működjön is: aki felüti, találjon benne kapaszkodót. Nem kell, hogy tetszen, elég, ha hat. Ha valaki a végén egyetlen sort magával visz, már megérte.

Lutter Imre új könyve a Ha itt lennél velem e-könyvként is elérhető (Fotó: Líra)

Ha megkérdezzük az utca emberét a kedvenc költőjéről, jó eséllyel a 20. század első feléből nevez meg valakit, és a könyvedben is több ismert embernek ebből az időszakból származnak a kedvencei. Szerinted miért?
Mert könnyebb volt igényes irodalomhoz jutni, szemben a mostani bulvár özönnel és az álhírekkel, amik lefoglalják a közönséget. Emiatt a korszakos alkotók stafétát is adhattak a kortársaknak és a jövő szerzőinek, az olvasók pedig évtizedről évtizedre vitték magukkal a nagyok verseit. Ráadásul ők még merték – közéletileg és magánéletileg is – vállalni magukat, úgy, hogy nem törekedtek mindenáron a “csakazértis” egyediségre.

Ady, József Attila, Radnóti csupa lelkiismeret és szív voltak. Teljes mást tudtak, de azt nagyon. Ma a modernség igényével újraírjuk őket, s ebből is látszik: a világ ugyanott billeg, mint száz éve: ugyanazok a hatalmi játszmák, ugyanaz a fortélyos félelem igazgat bennünket, csak a díszlet más. Ady publicisztikái ma is aktuálisak, és ezért nem szeretik őt a hatalom gyakorlói. József Attila komplex, de közérthető, Radnóti pedig olyan ritmusban ír olyan elementáris érzelemmel, élet és halál terrorja közt lebegve, hogy az ember megrendül közben.

A kortársak között is sokan vannak, akik hasonlóan bátran szólnak, de sokkal nehezebb a nagyközönség előtt nevet szerezni, és azt majd az idő dönti el, ki marad meg.

Te hogy oldod meg, hogy a vers a mindennapjaid szerves része legyen?
Reggelente kortársakat olvasok, tableten, telefonon, vadászom az újakra. Este papíron, polcról – nem lineárisan, hanem hangulat szerint. Kinyitok egy kötetet, és hagyom, hogy rám találjon valami. Két-három vers mindig a fejemben van, úgy, mint másnak a dallam. Regényt is kettőt-hármat egyszerre és lassan olvasok, mert több az impulzus és minden szót meg akarok ízlelni. És én is írok, újraírok, és kérem a kritikát azoktól, akik fontosak nekem.

A Ha szeretsz és a Ha itt lennél velem után lesz folytatás? 
Tervezem, igen és már most látom, kikkel szeretnék beszélgetni. Viszont amíg ilyen mérgezett a közélet, várok. Kivéve persze a soron kívüli történeteket. Nemsokára újra az Egyesült Államokba utazom, ezúttal Jávori Fegyával közösen, a könyvemben megörökített Lily Ebert után egy újabb holokauszt-túlélő történetéért. Világörökség ez és nagyon szerencsés vagyok, ha megörökíthetem.

Olvasd el Dragomán György: Sütnivaló című írását is

Kiemelt kép: Getty Images