„Életre keltettem a belső fámat” – Művészetterápiás foglalkozás testközelből

Alkotni nem csupán magáért az eredményért érdemes, hanem azért is, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk önmagunkhoz, ezáltal pedig felszínre hozzuk azt, ami mélyen a lelkünkben lakozik. Többek között ezért is jó, ha el tudunk merülni valamilyen művészeti tevékenységben a mindennapok során. Legyen az egyedül vagy csoportban végzett gyakorlat, hatással lesz a pszichénkre. Légrádi Júlia írása.

Mindig is nagyon érdekelt a művészet és a pszichológia, éppen ezért nem volt kérdés számomra a XXIII. Pszinapszis – Budapesti Pszichológiai Napok programjának feltérképezése után, hogy ott a helyem a művészetterápiás műhelyen.

Aznap két izgalmas előadást néztem meg, mielőtt elsétáltam az ismerős helyszínre, ahol egy évvel ezelőtt egy nagyon izgalmas foglalkozáson vettem részt, és ahonnét hatalmas élményekkel tértem haza. Nem volt ez másképp idén sem, ezúttal Kővágó Pál és Márki Gabriella Művészetterápia workshopján töltöttem el két és fél órát, ahol nemcsak lelkileg, de szellemileg is feltöltődtem.

A műhelymunka első perceiben – a csoportszabályok átbeszélése után – megtudtuk, hogy az előttünk álló időben az Antalfai Márta nevéhez fűződő komplex művészeti terápiába nyerhetünk majd betekintést. Az 1972-74 között létrehozott képzőművészeti módszer amellett, hogy magára a kiscsoportos formára épül, a relaxáció, az imagináció és zene együttesével támogatja az alkotói folyamatot. Hogy ez mennyire hatásos? Máris elmesélem.

A feladat, és ami mögötte van

Azt, hogy mi lesz a dolgunk, hamar megtudtuk: egy fát kell rajzolnunk. Nekem – jellemző módon – sikerült már ezen a ponton leragadnom. Azonnal elkezdtem gondolkozni és valahogy görcsösen meg akartam jeleníteni a fejemben egy képet, féltem ugyanis, hogy amikor a rajzolásra kerül a sor, nem jut majd eszembe semmi… Aztán megkaptuk az instrukciókat és elhangzott többek között az is, hogy ez most nem egy művészettörténeti darab létrehozásáról, sokkal inkább rólunk szól. Ha ahhoz van kedvünk, firkáljunk, vagy színezzük be az egész lapot, mindegy, csak csináljunk valamit, ami jól esik. Jöjjön ki valami, ha ki kell jönnie, a lényeg, hogy merüljünk el és alkossunk szabadon. Körbenéztem és láttam, hogy ennek hallatán mindenki megnyugodott. A teljesítménykényszer nyomása hirtelen tovaszállt, és elkezdtük érezni, hogy itt most tényleg elengedhetjük magunkat.

Ráhangolódás meditációval

Az alkotásra való felkészülés egy kis relaxációval kezdődött. Mivel hadilábon állok a meditációval, nem hittem el igazán, hogy sikerül majd elmerülnöm a rajzolás előtti percekben. Tévedtem. A halk zene és Gabriella mondatai hatottak, a testemen kívül pedig az elmémet ellazították, sőt lecsendesítették. Aztán megkezdődött az utazás, ami térben és időben repített tova, ahol meglátogattam az összes olyan fát, vele együtt pedig helyszínt, ami az életem során valamiért fontos volt nekem. Újra ott álltam a balatoni családi ház udvarában, a meggy-, a körte- és a szilvafa mellett, ringlót szedtem dédanyám kertjében, láttam, ahogy a hatalmas nyírfa ágait fújja a szél a futballpálya mellett, aztán egyszer csak úgy éreztem repülnöm kell, úgy, mint a madár. Így jutottam el azokba a városokba, amelyekhez a gimnáziumi, majd az egyetemi éveim kötődnek, de jártam pár közelmúltban meglátogatott parkban is, ahol sorra megjelentek előttem azok a fák, amiket megérintettem, amiknek nekidőltem. Ezután hirtelen újra visszatértem a múltba. Megjelent lelki szemeim előtt néhai nagyapám két kezével ültetett kedvence, a fenyőfák régi telkünk oldalában, majd az örökzöld, amelyikre általános iskolás koromban mindig felmásztam, pedig tudtam, hogy csupa gyanta lesz tőle a ruhám, a hajam…

Ez volt az a pillanat, amikor egyszerre éreztem a megnyugvást, az örömöt és a szabadságot. Az utazás ugyanis semmihez sem fogható élményt adott nekem, a fa szimbólumán keresztül pedig végigrepített az életemen: a játékos gyermekkoromon, a kevésbé szép emlékeken, az elvesztett szeretteimmel közös időszakokon, a nehézségeken, ugyanakkor megannyi örömteli pillanaton is. Pedig még el sem kezdtem rajzolni…

Csak szabadon!

Lassú „ébredés” és a testünk megmozgatása után elérkeztünk a legfontosabb részhez. Felhajtottuk a ruhánk ujját, levettük a karóráinkat és gondolkodás nélkül belevágtunk az alkotásba. Megragadtuk a kikészített eszközöket, a por- és olajpasztelleket, majd munkához láttunk. A relaxáció során be-bevillanó fa alakját igyekeztem felvázolni a papíromra, miközben barátkoztam a színekkel és magával az anyaggal. Jó érzés volt, leginkább azért, mert szabadon áramlott a fantáziám, vele együtt pedig a kezem is elindult a rajzlapon. Tudtam, ez most nem egy olyan feladat, aminek a végén értékelés vár.

Hangok, anyagok, színek, érzések

Az alkotás ideje alatt végig komolyzene szólt, ami hol lágyan, hol élesebben vágott bele a teremben hallható satírozás hangjába, és ami valahogy éppen akkor és ott volt erőteljes, aztán gyengéd, amikor és ahol arra szükség volt. A kezem egyre maszatosabb lett, az ujjvégeim, a körmeim barnává, lilává, zöldessé váltak és a rózsaszín különféle árnyalatai is megjelentek rajtuk, én pedig úgy élveztem ezt a fizikai közelséget az anyag és a bőröm között, akárcsak egy kisgyerek, aki tetőtől talpig piszkos lesz a kerti játék során.

Egy ilyen terápia alkalmával ez is nagyon lényeges: megtapasztalni az anyagot és nem törődni azzal, hogy talán az arcunkra vagy a ruhánkra is jut belőle valamennyi. Csak a kezünkbe venni a krétát, kenni, rányomni, eltörni, a papírból kihámozni, morzsolni, a porszemeket lefújni…

Egyedül vagyok

Egy idő után rájöttem, hogy nem hallom és nem látom a többieket. A tekintetem a rajzlap és a pasztellek között cikázott, és mintha megszűnt volna minden érzékelésem, nem vettem észre, hogy mások is vannak a helyiségben. Ami pedig még ennél is jobb volt: egyáltalán nem zavart, hogy a mellettem ülők is láthatják a készülő művem. Semmiféle feszültség vagy megfelelési kényszer nem volt bennem, egyszerűen csak tettem a dolgom: életre keltettem a belső fámat.

Magamat rajzoltam le

Egy nagy fát rajzoltam a lapom bal oldalára. A törzse vastag, a lombja terjedelmes és sok apró színes virág díszeleg rajta. Sok rétegben vittem fel a kétféle pasztellt és talán túlságosan is elidőztem az egyes részletekben, a fa mellé megálmodott ösvényen és a mindezeket körülvevő zöld füves részen.

Csak még egy réteg, csak még egy szín, csak még egy vonal, csak még egy kis korrigálás… – járt a fejemben, miközben szépen lassan rájöttem, hogy ezek az apró „pepecselések” éppen a mindennapokban megtalálható elakadásaimat és tökéletességre való törekvéseimet szimbolizálják. Hirtelen minden világossá vált és már tudtam, hogy valójában nem is egy fát rajzoltam le, hanem magamat. Miután a kézmosásból visszatértem a helyemre, és kicsit távolabbról néztem rá a lapomra, akkor jöttem csak rá igazán, mekkora utazás volt ez az egész.

Kinek mit jelent?

Nem tudnám megmondani mennyi időn keresztül rajzoltunk a kis osztályteremben, az idő – érthető módon – valahogy nem kapott szerepet ebben az alkotófolyamatban. Ezért is történhetett meg, hogy kifutottunk belőle. Ez azonban nem akadályozta meg az értékelést, ami kifejezetten érdekes és tanulságos volt. Az önként jelentkezők egyesével mutatták fel művüket, majd a csoport tagjai gondolatokkal, érzésekkel, megfejtésekkel, kérdésekkel, érdekes észrevételekkel jellemezték az adott művet. A kör után maga az rajzoló avatott be minket az alkotás folyamatába, a rajz valódi jelentésébe és a mögötte megbújó érzelmi indíttatásba. Egészen különleges élmény volt külső, majd belső szemszögből vizsgálni egy-egy kész képet, ami hol egy krízist, hol egy régi emléket, hol egy éppen aktuális hangulatot jelenített meg. A műhelymunkának fontos és kihagyhatatlan része volt ez is: megfejtettünk, kibeszéltünk, véleményt nyilvánítottunk, megerősítettünk, visszacsatoltunk. Az én nagy virágos fámra már nem maradt idő, de indulás előtt a padtársamtól azért kaptam rá egy kedves megjegyzést:

– „Tetszik a rajzod, olyan harmonikus az egész!” – mondta.

„Tényleg? Köszönöm!” – válaszoltam hirtelen zavaromban, miközben arra gondoltam, milyen érdekes, hogy ő éppen ezt látta meg benne…

 

Szöveg: Légrádi Júlia

Képek: Getty Images, a szerző saját felvétele

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!