1923. augusztus 19-én egy mentőalakulat érkezett a Vrangel-szigetre. A közeli kunyhók felé vették az irányt: az egyikben egy oszlásnak indult holttestre, a másikban pedig egy fiatal inuit varrónőre, Ada Blackjackre bukkantak, aki összebújva aludt macskájával, Victoriával.

A 150 kilométer hosszú és 80 kilométer széles Vrangel-sziget erősen tagolt, zord, jegesmedvék által is lakott, vad vidék Szibéria partjainál. Az erős, jéghideg hóviharok rendszeresek a térségben – Ada Blackjack ilyen körülmények között élt két évig. 

Az egyedülálló édesanya varrónőként csatlakozott Vilhjalmur Stefansson felfedező expedíciójához 1921-ben, azzal a céllal, hogy elegendő pénzt keressen. Ám Ada számára hamar világossá vált, hogy nem csupán varrótűre lesz szükség: tűzifát kell szereznie, csapdát kell állítania, és meg kell tanulnia vadászni is, hogy megmenthesse haldokló társát. Két évet töltött a szigeten, az utolsó két hónapot teljes elszigeteltségben sikerült túlélnie – ő volt az egyetlen, aki csodával határos módon életben maradt a zord vidéken.

Női sors a sarkvidéken

Ada Deletuk az alaszkai iñupiat népcsoport tagjaként látta meg a napvilágot 1898-ban, nem messze az aranyláz idején épült Nome városától. (A 19. század végén az inuit népesség Alaszka lakóinak 53%-át tette ki, ám ez az arány az amerikai bevándorlást követően rohamos csökkenésnek indult, miután az Egyesült Államok megszerezte Alaszkát.)

Bár őslakosként született, gyermekként egészen más neveltetésben részesült, így Ada nem sokat tudott a hagyományos sarkvidéki vadászat fortélyairól. Miután édesapja elhunyt, az akkor 8 éves kislány metodista misszionáriusokhoz került, akik megtanították angolul, hogy tanulmányozni tudja a Bibliát. Ada ekkor tanult meg írni, olvasni és háztartást vezetni, illetve itt sajátította el a „fehér emberek” főzési szokásait is.

Mindössze 16 éves volt, amikor feleségül ment egy helyi kutyaszánhajtóhoz, Jack Blackjackhez. A házasságból három gyermek született, akik közül egyedül Bennett élte túl a csecsemőkort. Adának eközben nemcsak a gyásszal, de agresszív férjével is meg kellett küzdenie, aki gyakran fizikailag is bántalmazta a családot. Jack 1921-ben végül magára hagyta egy szem gyermekét és feleségét a Seward-félszigeten.

Ada Blackjack és fia, Bennett 1923-ban (kép forrása: Wikimedia Commons)

Ada 65 kilométeren át gyalogolt vissza Nome városába, nyakában az ekkor 5 éves kisfiúval. Bennett sokat betegeskedett, Ada nincstelenül, egyedülálló anyaként pedig nem tudott biztonságos feltételeket teremteni a neveléséhez – a kétségbeesés és kényszer nyomására végül beadta fiát egy helyi árvaházba. Megfogadta, hogy összegyűjti az ellátásához szükséges összeget, és minden erejével küzdeni fog azért, hogy újra maga mellett tudhassa gyermekét.

Egy elátkozott expedíció

Ekkor jutott el Adához a hír: a híres sarkkutató, Vilhjalmur Stefansson angolul beszélő, főzni tudó varrónőt keres egy expedícióhoz. Az egyéves munkaszerződés havi 50 dollárt ígért, ami akkoriban kiemelkedően magas fizetségnek számított. 

Vilhjalmur Stefansson az inuit kultúra szakértőjeként vált ismertté. Küldetésének érezte, hogy bebizonyítsa: az Északi-sarkvidék élhető és barátságos hely is lehet. Korábbi expedíciója során többen is életüket vesztették, ez azonban nem tántorította el attól, hogy újabb utat szervezzen – ezúttal a Vrangel-szigetre.

Stefansson szerint a Vrangel-sziget a sarkvidék egyik legígéretesebb vadászterülete volt: úgy gondolta, magas számban élnek itt prémes emlősök és fókák. Emellett a sziget hatalmas, legeltetésre alkalmas területekben is bővelkedett, ami gazdaságilag is kívánatossá tette a felfedezését. A nyári hónapokban ráadásul kedvező a hőmérséklet, és az időjárás is általában napsütéses, ami légiközlekedés szempontjából is előnyös lehet.

Bár Stefansson részletesen kidolgozta gazdasági és stratégiai terveit, támogatási kérelmét végül visszautasította a Brit Birodalom. De nem adta fel: saját forrásait felhasználva toborzott expedíciós csapatot, melyhez négy tapasztalatlan férfi – Allan Crawford, Errol Lorne Knight, Fred Maurer és Milton Galle – csatlakozott. Stefansson megpróbált őslakos alaszkaiakat is beszervezni az útra, de végül egyetlen jelentkező akadt, aki hajlandó volt csatlakozni társasághoz.

Adának sok kétsége akadt az expedícióval kapcsolatban: az például eleve gyanússá tette a tervet, hogy magának a szervezőnek, Stefanssonnak esze ágában sem volt csatlakozni hozzájuk. A Nome városában végzett alkalmi munkák ugyanakkor nem fizettek elég jól ahhoz, hogy kihozhassa gyermekét az árvaházból, így a mindenre elszánt édesanya 1921. szeptember 9-én hajóra szállt a csapattal (és egy Victoria névre keresztelt macskával).

A Vrangel-expedíció tagjai (kép forrása: Wikimedia Commons)

Fokozódó feszültségek

A Vrangel-szigeten eltöltött expedíció első hónapjai zökkenőmentesen teltek: a férfiak vadásztak, karbantartották a meteorológiai eszközöket, Ada pedig főzött és varrt. A sziget élelem szempontjából közel sem volt olyan bőséges, mint ahogyan azt Stefansson korábban jósolta, de a csapatnak eleinte így is sikerült eleget vadásznia ahhoz, hogy viszonylag kényelmesen éljenek. 

Errol Lorne Knight szeptember 14-én kezdett naplót vezetni, melyben részletesen rögzítette a napi eseményeket, az időjárást és a vadak észlelését. Két nappal később említi először Ada Blackjack nevét: „Velünk van egy eszkimó nő is. Szorgalmasan varrja a ruháinkat, jól végzi a dolgát.” 

Azonban néhány héttel később a naplóbejegyzések hangneme megváltozott. A férfi szerint Ada viselkedése egyre kiszámíthatatlanabb lett: időnként visszautasította a feladatokat, nem fogadta el az ételt, és többször is elbarangolt a tábortól, félve attól, hogy társai esetleg ártani akarnak neki. De a legnagyobb aggodalma az volt, hogy talán sosem láthatja viszont a fiát.

„Úgy tűnik, kissé zavart elméjű, és most teljesen megbolondult. Kár, hogy ezt nem tudtuk Nome-ban, akkor biztosan nem engedtük volna fel a hajóra”

– írta Knight a naplóban.

Amit Knight a naplójában „zavartságnak” nevezett, valójában egy igen megterhelő mentális állapotot jelöl, amit ma arktikus (vagy sarki) hisztéria néven ismer a tudomány. A mentális zavartságot a szélsőséges időjárás, a kemény hidegek, a nappalok és az éjszakák ciklikus hiánya, valamint a tartós izoláció idézheti elő. A jelenség különösen a sarkvidékeken élő közösségek körében lehet gyakori, ahol a psziché fokozott terhelésnek van kitéve.

Ada idejében ezt az állapotot még nem ismerték, orvosi tudás hiányában pedig nagyon könnyű volt félreérteni az érintetteket, akiket gyakran címkézett negatív, degradáló jelzőkkel a társadalom – különösen, ha nőkről volt szó. Ahogyan teltek a hetek, Ada lassacskán alkalmazkodni tudott az új körülményekhez, és fokozatosan visszanyerte lelki egyensúlyát – már amennyire lehetett.

Kapcsolódó: Két nő, akik először teleltek át férfiak nélkül az Északi-sarkvidéken

Az expedíció tagjai ugyanis nem sokkal később szembesültek azzal, hogy Stefansson mindössze 6 hónapra elegendő ellátmányt biztosított számukra, lévén, hogy a sarkvidék bőséges vadállománya úgyis kiegészíti majd az apadó élelemforrást. Csakhogy az időjárás egyre zordabb arcát mutatta, a következő hónapokban alig akadt vad a környéken, a csapatért küldött hajót pedig hiába várták.

Alaszkában eközben Stefansson még egy segélyhajóra sem tudott pénzt gyűjteni, és mire a kanadai kormányhoz fordult, a vastag, áthatolhatatlan jégtakaró miatt már nem indíthattak hajót északra.

Miután egyértelművé vált, hogy kívülről nem számíthatnak segítségre, és több időt kell majd a szigeten tölteniük, mint ami a szerződésben szerepelt, Crawford és Knight megpróbáltak átkelni a jégen, hogy segítséget – vagy legalább élelmet – szerezzenek. Útjuk azonban nem járt sikerrel: Crawford ujjai lefagytak, Knighton pedig a skorbut tünetei jelentkeztek, így kénytelenek voltak visszafordulni.

1923 januárjában a helyzet egyre kilátástalanabbá vált. Crawford, Maurer és Galle úgy döntöttek, hogy a súlyosan beteg Knightot Adára bízzák, és újra megpróbálnak átkelni a jégen, abban a reményben, hogy Szibéria felé segítséget találnak – a három férfit soha többé nem látták.

Nélkülük Adára hárult minden feladat, aki egyszemélyben volt orvos, ápoló, szolgáló, szakács és vadász.

A haldokló Knight tehetetlenségében minden dühét rázúdította, és naphosszat szidalmazta, amiért nem gondoskodik róla jobban.

Ada szintén éhezett és betegeskedett, ennek ellenére a levadászott vad nagy részét a férfinak adta, nem egyszer lemondva saját fejadagjáról. Időközben pedig maga is naplóírásba kezdett, hogy ne beteg társán vezesse le a feszültséget.

„Soha nem gondol arra, hogy milyen nehéz lehet nőként négy férfi helyett dolgozni, famegmunkálni, vadat fogni, szolgát játszani és meleg ruhákról gondoskodni”

– írta dühében. Knight minden erőfeszítés ellenére 1923 júniusában elhunyt, Adának pedig Victoria, a macska maradt egyetlen társasága.

A női Robinson Crusoe

A fotó, amit Ada készített magáról a tábor előtt állva (kép forrása: Wikimedia Commons)

Adának sem fizikailag, sem érzelmileg nem volt ereje eltemetni a férfit, így ráhúzta a testre a hálózsákot, és dobozokból épített barikádot köré, nehogy elvigyék a vadállatok. A rothadás szagát azonban nem tudta elrejteni, így uszadékfából, dobozokból és egy régi sátorból készített magának új óvóhelyet.

A szükség nagy úr, Ada pedig olyan oldalát ismerhette meg általa, amelyről korábban nem is sejtette, hogy létezik. Bár rettegett a fegyverektől, önerőből megtanulta, miként tud vadakra lőni, csapdát állítani, levest főzni zuzmóból, és fegyvertartót is készített az ágya fölé, arra az esetre, ha jegesmedvék törnének az életére. Sőt, egy emelvényt is épített, hogy megfigyelhesse a távolban bóklászó medvéket. „Nem hagyom, hogy a fiamnak mostohaanyja legyen” – ez a gondolat tartotta benne a lelket.

Amikor volt némi szabadideje, fiának varrt papucsot az elejtett vadak bőréből, és vidámabb perceiben a csapat fotófelszerelésével is kísérletezett. Ahhoz képest, hogy nem volt semmilyen, túléléssel és vadászattal kapcsolatos tapasztalata, Ada kivételes talpraesettségről tett tanúbizonyságot, és társaihoz képest ügyesebben alkalmazkodott a kialakult helyzethez is. Naplójában rendszeresen írt a félelemről, a fizikai- és a mentális terhekről, és egy nem hivatalos végrendeletet is lejegyzett arra az esetre, ha nem élné túl a telet.   

Egy elfeledett – és kisemmizett – hős

1923 augusztusában, 2 év szigeten töltött idő után végre megérkezett a segítség: egy hajó közeledett a part felé. A beszámolók alapján a legénységet lenyűgözte Ada lazasága és bátorsága: szüntelenül mosolygott, és úgy festett a részszarvasbőr kabátjában, mint egy született eszkimó, aki a tenyerénél is jobban ismeri a vadakat és a vidéket.

Ahogyan a félresikerült expedíció története végigsöpört a sajtón, Ada egy csapásra híressé vált. Történetét többen is megpróbálták pénzzé tenni: naplóját, amit a Knight családnak szeretett volna átadni, elkobozták, majd eladták az engedélye nélkül, Vilhjalmur Stefansson pedig megalázóan keveset fizetett az elvégzett munkáért – jóval kevesebbet, mint amennyit korábban ígért.

Sőt, Stefansson Ada beszámolói alapján könyvet is írt az esetről – persze jogdíjakról szó sem lehetett. Mondhatni, a tragikus Vrangel-expedícióból az húzta a legnagyobb hasznot, aki szó szerint halálba küldte a csapatot. 

Ada visszahúzódó, szerény nő volt, és bár hálás volt a sajtónak, amiért hősként ünnepelték, a kiemelt figyelem sosem volt igazán ínyére. Végül visszatért Alaszkába, hogy felnevelhesse a fiát – az expedícióért kapott fizetségét Bennett kezelésére költötte, aki épp tuberkulózisban szenvedett.

Ada Blackjack szegénységben halt meg

A látszólag boldog befejezés ellenére Ada Blackjack későbbi éveit a nélkülözés és kilátástalanság jellemezte – akárcsak a szigeten. Nem sokkal menekülése után lejárató kampány indult ellene: egy férfi, aki részt vett a megmentésében, azt állította, hogy a nő direkt hagyta meghalni beteg társát a szigeten, hogy magáénak tudhassa később a dicsőséget.

Ahogyan az lenni szokott, a hirtelen jött ismertséggel párhuzamosan a rosszakarók is vérszemet kaptak, ami tovább rontott Ada egyébként sem rózsás anyagi helyzetén. (A férfi később bocsánatot kért.) 

Ada élete hátralévő részében szegénységben élt. Bennett egész életében sokat betegeskedett – 1972-ben, 58 évesen hunyt el agyvérzésben. Egy évtizeddel később, 85 éves korában Ada is elhunyt egy alaszkai idősotthonban. Amilyen gyorsan ismertté vált, Ada Blackjack létezését épp olyan hamar el is felejtette a világ – pedig ékes példája annak, hogy az anyai szeretet olyan erővel ruházhat fel, amit az éhség, a magány és a hideg sem tud megtörni.

Ez is érdekelhet: A süllyedő hajók királynője a történelem három legnagyobb tengeri tragédiáját élte túl

Kiemelt kép: Dartmouth Libraries/nőklapja.hu