Pont olyan nap volt, amikor már abban elfáradok, hogy eljutunk a játszótérre: az elindulás könyörgésekkel teli volt, ilyenkor totál hülyének érzem magam, hogy úgy tűnik, jobban szeretnék játszótérre menni harmincnyolc évesen, mint a hároméves. Beléptünk végre a játszótér kapuján, nagy nehezen eljutottunk a homokozóig, leültem, pontosabban lefolytam a szélére, és már reggel tízkor hullafáradtnak és elfuseráltnak éreztem magam.
A mellettem ülő anyuka bezzeg tapsolt, és úgy megörült a négyéves kislánya tökéletesen sikerült homokcsillagának, hogy majdnem elsírta magát a meghatódottságtól. Fú, de távol vagyok én most ettől – csapott meg a felismerés, és kicsit kezdtem magam rosszul érezni. Ezután a kislányom csatlakozott a csillagkészítésben az aktívabb anyukához. Szerencsére. Én ilyenkor nem megyek oda, csak nézek ki a fejemből.
Unatkozó anyuka, de jó anyuka?
Szakemberek szerint a gyerekeket hagyni kell unatkozni, mert így fejlődik a kreativitásuk, az érdeklődési képességük, sőt még a strukturált gondolkodásukat is fejleszti. De mi a helyzet a felnőttekkel, a szülőkkel? Őket ki tanítja meg unatkozni, vagy az unalmat menedzselni kreatív módon? Hogyan vegyünk részt a játékban, hogy mi magunk ne unatkozzunk közben?
Mondják, hogy a gyerekes létben a napok lassan, az évek viszont gyorsan telnek. Erre szoktam gondolni, amikor a napok a rutinok egymásutániságában valóban végtelennek tűnnek.
Ott vagyok mellette, támogatom, óvom, figyelem minden másodpercben, közben folyton van pakolni- és tennivaló, mégis gyakran azt érzem, unatkozom. Azt hiszem, mielőtt anya lettem, szinte soha nem unatkoztam. Illetve ha egy pillanatra vállamra is ült az unalom, azonnal megráztam magam és egy számomra kedves tevékenységbe kezdtem. Nagyon furcsán néztem azokra, akik ebben a rövid életben, ebben a végtelenül gazdag és csodálatos világban az unalomtól szenvednek.
A gyereknevelést csodálatos időtöltésnek tartom, de nem szabad eltitkolni, hogy állandó része az unatkozás. Annál inkább, minél lassabb gyermekkort biztosítunk a gyermekünknek, amiről Kim John Payne könyve óta is tudjuk, mennyire jövedelmező befektetés. Érdemes megengedni a gyermekünknek, hogy a saját tempójában fedezze fel a világot maga körül. De minél lassabb tempóban, minél kevesebb „menjünk már!” elmondásával jutunk el a játszótérig, felnőttként annál többet kell unatkoznunk.
Aki azt mondja, képes a nap minden egyes percében gyönyörködni abban, ahogy a gyermeke létezik, ahogy a világra néz, az tuti nem őszinte magához. Én a szülői lét részét képező unatkozás ellenére is elég jó és válaszkész szülőnek tartom magam.
A feltöltődött anyuka nem unatkozik a gyerekekkel: átadja magát a játéknak (Fotó: Canva)
Szégyelljük, de attól még unatkozunk
Az unatkozást egyáltalán nem úgy kell elképzelni, hogy én nem vagyok tele állandóan végrehajtásra váró feladatokkal. Teendőkkel tömve is lehet unatkozni, ha agyunk szellemi kapacitása éppen órák óta tétlenségre van ítélve. Amikor kisbaba volt a kislányom, kitaláltam, hogy a hosszú altatások alatt egyik fülemben podcastokat hallgatok. Észrevettem, hogyha az agyam le van kötve, végtelen türelemmel tudok viszonyulni a hasfájás okozta tekergéshez, masszázsokhoz, az egy órásra nyúló altatáshoz. Sokan szoptatás közben sorozatokat néznek. Bár nekem az nem jött be, teljesen meg tudom érteni őket.
Egy ideig a férjemen kívül senkinek nem beszéltem erről az unalomról. Szégyelltem, mert másokat sem hallottam róla beszélni. Aztán amikor néha viccesen bedobtam a témát, kiderült, hogy az ismétlődő tevékenységek sokasága és az elszigetelődés következményeképpen szinte minden gondviselő unatkozik olykor.
Jogod van hozzá
Az anyaságban mindenkinek más okoz nehézséget, nem létezik olyan, akinek mindig minden könnyű. Vannak, akik azt kezelik tabuként, hogy nem szeretnek szerepjátékozni a gyerekekkel. Egy anyakör vezetője, aki dúlaként dolgozott mesélte, hogy egyszerűen képtelen arra, hogy a kezébe vegyen egy Barbie babát, majd mondatokat adjon a szájába. Hiába kérték erre a gyerekei számtalanszor, mindig kihátrált. Közben óvodás korukban otthon volt velük, de bizonyos dolgokban meghúzta a határait, s így valószínűleg kevesebbet is unatkozott.
Sokszor feltettem magamnak a kérdést: vajon az előző generációk anyái is ismerték-e az unalom keserű poharát. Valószínűleg jóval kevésbé volt része az életüknek, mivel állandóan dolgozniuk kellett a ház körül, a csemeték pedig egyszerűen megszokták, hogy magukra vannak utalva. Sok helyen, kisebb közösségekben persze attól is más volt a helyzet, hogy a nőknek általában egyszerre születtek gyerekeik, akik jól eljátszottak egymással, és ismerjük a mondást, hogy
az aprónépet a falu együtt nevelte fel.
Ma nemcsak hogy nem egyszerre szülünk, de fonóba sem járunk karonülő gyerekünkkel, helyette sokszor két ebéd árát kifizetjük különböző babás-mamás foglalkozásokért, amikre valljuk be, elsősorban nekünk és nem a gyereknek van szüksége. Vágyunk más anyukák, hozzánk hasonlóan keveset alvó felnőttek között lenni.
Az unalom érzése felhívást is intézhet hozzánk. Egyre hangosabban üzenheti: figyelj oda arra a belső részedre, intuíciódra, amit az utóbbi időben figyelmen kívül hagytál, félretettél, sőt le is némítottál, mert azt hitted, a saját igényeid közel sem annyira fontosak, mint a gyermekeid, a munkád és a családod iránti felelősséged. Változtass most!
Mennyit engedjen a szülő, ha a gyerek mindent meg akar vásárol(tat)ni?! Keressük a válaszokat.
Tanácsok unatkozó szülőknek:
- Ne szégyelld és ne legyen bűntudatod miatta!
- Ahelyett, hogy az unalmat kudarcnak vagy a képességeid hiányaként éled meg, légy együttérző magaddal.
- Tedd fel magadnak a kérdést: Mikor érezted magad utoljára igazán jól? Hogyan gondoskodsz önmagadról? Van elég támogatásod a hétköznapi feladatok végzése közben? Ha lenne egy dolog, amivel javíthatnál a közérzeteden, mi lenne az?
- Az érzések jönnek mennek, ilyen az unalom is, nem kell (le)értékelni vagy rossznak bélyegezni. Könnyebben túllendülhetünk rajta, elfelejthetjük, hogy az előbb még unatkoztunk, ha nem akadunk fenn rajta és legfőképp: nem próbáljuk meg elnyomni.
Az én receptem
Mivel már észreveszi a gyerek, ha be van dugva az egyik fülem, nem tudok podcastot hallgatni a hosszabb homokozások közben, ezért sajnos elkezdtem állandóan pörgetni a social mediát, és a képernyőidőm napi 5 órára duzzadt. (Nyugi, azért ennek nagy része azért nem a gyerek mellett jött össze!) Épp most vagyok leszokóban, mert hihetetlen módon és mértékben lefárasztotta az agyam. Így ezt az igen kézenfekvő és népszerű megoldást másoknak nem ajánlom. Most elkezdtem telefonálni helyette: többnyire működik már a háromévessel is, hogy a játszótérről felhívok valakit, akivel már régen beszéltem. Vagy legújabban viszek magammal egy-két magazint.
Sokszor álmodoztam könyvolvasásról, de azt csak nagyobb gyerekek mellett gondolom biztonságosnak.
De a legfontosabbat kitapasztaltam: amikor nincs türelmem lassú lenni, felvenni a gyerektempót, mert az unalom szinte fáj, azonnal tudom, hogy töltődésre, gyerekmentes időre és tempóra van szükségem. Érdekes módon, amikor energiatöbblettel érkezem a játszótérre, ugyanúgy tudok örülni a gyönyörűséges homokcsillagnak mint az a másik anyuka, sőt még meg is szórom homok porcukorral, de tüstént.
