„Sokan csak azt látják, hogy én ebből mit tudnék majd profitálni”

A magyar lányt – aki mentális problémákkal küzdőknél takarít ingyen szabadidejében – sokan támadják, pedig munkájával nagyon fontos dologra hívja fel a figyelmet. Régóta ismert tény, hogy a rendetlenség és a koszos lakás depressziós hangulathoz vezethet – és itt kerülnek ördögi körbe a depresszióval küzdő emberek, akik hamar teremtett káoszuk csapdájába esnek, ahonnan önerőből nagyon nehéz kiszabadulni. A New Yorkban élő Barbi ítélkezés nélkül, ráadásul ingyen jelentkezik arra a szerepre, hogy megtegye az első lépést, és tiszta környezetet biztosítson, amely így szó szerint tiszta lapot nyithat a betegek életében.

Fodor Barbara egy fiatal, kétgyerekes anya, aki tíz évvel ezelőtt érkezett az Egyesült Államokba akkori párjával. A nehéz kapcsolat béklyójából szabadulva új szerelemre talált, az országban maradt, és otthon van kisebbik, 16 hónapos gyerekével – a nagyobbik már iskolás. Barbi nem pszichológus, nem szociális munkás, hétvégéit mégis annak szenteli, hogy démonjaikkal küzdő, elsősorban depressziós emberek lakásában takarítson, méghozzá ingyen; a takarítószereket és -eszközöket is saját pénzből vásárolja. Munkájáról videókat is készít, amelyeket Clean with Barbie nevű YouTube-csatornáján publikál. Misszióját négy hónappal ezelőtt kezdte, várólistája mégis gyorsan vagy 150 fősre bővült, ez is azt mutatja, hogy milyen nagy szükség volna az efféle segítségre, amelynek, mint az interjúból megtudjuk, elsősorban nem is anyagi okai vannak.
Önkéntes munkáját választott hazájában általában kitörő lelkesedéssel fogadják, itthonról azonban sok kritikát is kap. A támadások azonban nem kedvetlenítik el, sőt, mint mondja, egyre nagyobb terveket szövöget. Videochaten beszélgettünk: Barbi New York-i otthonában a takarítós videóiból is ismerős szürke kanapé előtt ült a földön, ölében aranyhajú, hatalmas kék szemű kisfiú, mögöttük pedig egy kutya szendergett elégedetten a kanapén. 

Rákerestem a neten, mennyien foglalkoznak ezzel, mint te, és azért nem túl sok példát találtam. Akit igen, az mind megküzdött a saját démonjaival. Téged mi vitt arra, hogy beáldozd a hétvégéidet, hogy vadidegeneknek segíts?
Nem mondom azt, hogy én vagyok az ötlet a feltalálója, természetesen vannak már mások is előttem. A finn Auri Katariina nevű lánynál láttam először ezt a fajta segítő tevékenységet. (Neki Aurikatariina néven több milliós követőtábora van a YouTube-on és a TikTokon is – a szerk.) Amikor ez történt, már mocorgott bennem valami, hogy jó lenne segíteni. Az igaz, hogy olyan 12 évvel ezelőtt magam is depressziós voltam, gyógyszereket is szedtem, de akkor valahogy nem volt meg az összefüggés a rendrakás és a depresszió között, mert akkor teljesen mással voltam elfoglalva. Akkor változott ez meg, amikor anya lettem – egy nagyon nehéz anyaságot kaptam, nem nagyon volt időm semmire. Nagyon frusztrált voltam attól, hogy nem tudok például takarítani, pedig egy harmonikus, tiszta, illatos otthont szerettem volna. De közben folyton sírt a baba. Tudtam, hogy nincs erőm megcsinálni a takarítást, és holnap is el lesz hanyagolva a dolog. Ezt a két élményt gyúrtam végül össze – és innen jött, hogy jó, igazából én ebben tudnék segíteni másoknak.

Barbinak általában rendkívüli állapotokkal kell megküzdenie. (Fotó: Fodor Barbara)

És ennyi? Feladtál egy hirdetést?
Egyébként kb. igen, egy helyi, ingyenes dolgokat kínáló Facebook-csoportban posztoltam, hogy mentálisan vagy fizikailag sérült embereknek szeretnék segíteni takarítással. Rögtön rengetegen jelentkeztek. A cél viszont az, hogy a közösségi média oldalaimon keresztül maguktól találjanak meg. 

Van egy YouTube-csatornád, amin közzéteszed a takarítás során felvett videókat. Ehhez hogy állnak a kliensek?
Ők a legtöbb esetben nem kívánnak részt venni a videókban, maximum néhányan beszélnek bennük, de általában nem akarják, hogy arccal is mutassam őket, és én ezt tökéletesen tiszteletben tartom. Az viszont nem zavarja őket – sőt sokan örülnek is annak – hogy én videózok, és megmutatom, hogy zajlik a takarítás. Azzal, hogy posztolom, remélhetőleg kétszeresen is segítek: én például imádom nézni a takarítós videókat, mindig motiválnak. A takarítással azoknak segítek, akiknél helyben ott vagyok, a videók publikálásával pedig annak, aki otthon ül és motivációt keres a takarításhoz. 

Milyen típusú emberek keresnek nálad segítséget?
A legtöbb ügyfelem diagnosztizált depressziós vagy ADHD-s, akik szinte mindig járnak terápiára, sokan kapnak gyógyszereket is. De sajnos mégis úgy élnek, ahogy. Hiszen az orvos nem fogja tudni megfogni a kezüket, elmenni a házukba, és segíteni a rendrakásban…. 

Neked egyébként van közöd a pszichológia tudományához?
Aranyos vagy, hogy ezt kérded, ez nagyon jólesik. De én teljesen távol állok amúgy a pszichológiától, nincs szakképesítésem. Amit erről tudok, az a saját tapasztalataimból jön, illetve abból, hogy sokat beszélgettem másokkal, akik hasonló cipőben jártak. De

szeretném felvenni a kapcsolatot egy magyar pszichológussal vagy pszichiáterrel is, hogy egy kicsit beszélgessünk, hogy ő mint szakember, hogy látja az én munkásságomat.

Nem gondolom azt, hogy amit én csinálok, az rossz vagy ártó lenne, de jó lenne egy hivatásos segítség. Most már kezd körvonalazódni, hogy hol lehet segítség a munkám, és hol nem. Vannak azért súlyos esetek, amikre nem biztos, hogy fel vagyok készülve.

Milyen esetek ezek, ahol mégsem tudsz segíteni?
Egyre többször fordul elő, hogy olyan emberek keresnek meg, akik nem depressziósok, tehát akiknél egy takarítás nem egy kezdő lökést lenne ahhoz, hogy visszataláljanak a normálisnak nevezhető hétköznapokhoz. Hanem például kényszeres gyűjtögetők, ahol azért sokkal összetettebb a probléma. Ott tudom, hogy ha ki is takarítok, és amennyiben hagyják is, hogy kidobjak egy rakás fölösleges dolgot, az nem lesz megoldás, mert kezdik elölről… Aki még nem kész a gyógyulásra, nem indult annak az útján, annál hiába takarítok ki, hiába pakolok el, vissza fog csúszni, és ugyanolyan lesz a környezete. Hiszen én csak takarítok, egy kényszeres gyűjtögetőnél az nem elég, ők komplexebb segítséget igényelnének.

Fotó: Fodor Barbara

Mi történik egy ilyen helyzetben?
Volt például olyan, akihez elmentem, és három óra után már fogtam a fejem, hogy „Istenem, ezt miért… ezt nem kellett volna”. Éreztem, hogy na, itt meg sem kellett volna jelennem, mert szegény ember már alapjáraton  rosszul érezte magát, de így, hogy látja, hogy én is tehetetlen vagyok, csak még rosszabb lesz a közérzete. Ehhez az emberhez egyébként visszamentem még egyszer, kitakarítottam a fürdőt, konyhát. Összegyűjtöttük együtt a szemetet. Kiküldtem a szeméttel, erre visszajött egy fémdobozkával, hogy ő ezt most találta… 

Kívülállóként felmerül a kérdés, hogy ezek az emberek miért nem hívnak fel egy hivatásos takarítót?
Egy takarító, ha meglátja azt, ami ezeknél az embereknél van, egyből azt fogja nézni, hogy ez mennyi bevételt jelenthet. Nem fogja azt mondani, hogy – most mondok valamit – tíz dollár az óradíj. Mert nem fog tíz dollárért elmenni, hanem azt mondja, hogy „figyelj, ha azt akarod, hogy ezt kitakarítsam, az mondjuk 50 dollár óránként”. És ha valakinek egy napi keresete mondjuk 120 dollár, ezt az alsó hangon is 7-8 órás nagytakarítást már nem fogja tudni magának megengedni. A másik, talán még fontosabb szempont az az, hogy

ezek az emberek szégyellik egy takarító előtt ezeket az állapotokat.

Azért bíznak meg bennem, mert azt látják, hogy ez a lány ingyen is megcsinálja. Ő ingyen elmegy, mert tényleg segítséget szeretne nyújtani, nem ítélkezik, nem akar lehúzni, hanem tényleg segíteni akar. És ettől megnyílnak. Ha kaphatók rá, beszélgetek is velük – voltak, akik a takarítás végén hosszan ölelgettek, és sírtak, hogy mennyire hálásak.

Hogy választod ki, kihez mész el? Ki az, akihez biztosan nem?
Mindig kérek képet, látnom kell, hogy hova hívnak. Mert mondjuk aki egy hoarder, vagyis kényszeres gyűjtögető, annak azt fogom mondani, hogy ne haragudj, de én itt egy személyben nem leszek elég segítség. Viszont az biztos, hogy aki megkeres, az így vagy úgy, tényleg rászorul a segítségre… Olyan is van, hogy valaki olyan fotókat küld, amin csak egy kisebb rendetlenség vagy kosz látható. Nekik azt mondom, hogy ez egy egyszerű takarítás, hívjanak valakit húsz dollárért, negyven dollárért, ötvenért, aki szépen ki fog takarítani, és akkor ő is jobban érzi magad, ráadásul segít valakinek pénzt keresni. Vagy tanácsolok nekik egy pár tisztítószert, és elmondom, ők hogy tudják megtisztítani az adott helyiséget. Férfi házába például nem szeretek menni. Ha férfi kért eddig segítséget, a képek alapján mindig kiderült, hogy nincs is probléma. Ha belépek egy házba, mindig felhívom a páromat, hogy minden rendben van. Általában egy óra múlva is becsekkolok nála, hogy továbbra is minden rendben.

Volt már lakás, ahová nem mentem be: a lány, aki ajtót nyitott, szét volt csúszva, alig tudott megállni a lábán, a pasija is otthon volt.

Megmondtam, hogy nem érzem magam biztonságban. Persze ez szörnyű, hiszen az ő esetében egy függőről beszélünk, nyilván alapjáraton sem volt jól lelkileg.

Tehát miközben takarítasz, otthon vannak a kliensek? Ha igen, segítenek is?
Mindig otthon vannak. Ők általában nagyon bizalmatlan emberek, már csak a mentális állapotukból kiindulva is. Főleg egy gyűjtögető, aki rettenetesen aggódik, hogy elveszítheti a tárgyait. Van olyan, aki próbálkozik, segít, odaadom nekik a zacskót, megkérem őket, hogy válogassák ki, mit lehet kidobni. De olyan is van, aki alszik, amíg takarítok. Aki ezt tette, egyébként nem sokkal később vissza is hívott, hogy megint úgy néz ki a konyha… Neki megmondtam, hogy elnézést, de nagyon sokan vannak előtte a sorban… Még nem tudok olyan egyenes lenni az ilyen esetekkel, hogy megbántsam őket azzal, hogy azt mondom, hogy „figyelj, te nem is akarod ezt igazán”. 

Fotó: Fodor Barbara

Tudsz olyanról, akinek ez tényleg egy hatalmas lökés volt, olyannyira, hogy aztán összeszedte magát, és azóta tartja a rendet?
Volt olyan helyzet, amikor nem hittem, hogy segítség tudok ott lenni, és mégis. Például egy fiatal nőnél, akinek hat gyermeke volt, a legkisebb egy pár hónapos kisbaba. A lány elment a boltba, közben az barátja ott üvöltette a videojátékot – a kicsi baba az öt másik gyerek között volt, és én végig azon imádkoztam, hogy azzal a kicsi gyerekkel még véletlenül se történjen semmi, mert meg sem fogjuk hallani a zajban. Aztán pont ez a lány volt az, aki kétszer is bejelentkezett azóta, hogy „nézd, milyen szépen rendben tartom azóta a lakást”. Látszik, hogy igyekszik, és akarja és csinálja. Csak nem látott más mintát, mint amiben korábban volt, ezért kellett neki ez a löket. Olyan is volt, akinél első alkalommal csak a konyhát tudtam befejezni (hét óráig tartott), és egy pár hét múlva visszamentem, hogy elkezdjem a fürdőjét. Picikét visszapakolt ugyant, de tényleg látszott, hogy igyekezett megtartani a rendet.  De még csak néhány hónapja csinálom ezt, nyilván később fog körvonalazódni, hogy ez mennyire hatékony.

Volt olyan helyzet, ami nagyon megérintett?
Egy különösen, ráadásul azt a házat pont ott kellett hagynom. Szombaton voltam a néninél, és számomra akkor derült ki, hogy egyébként ő rákos beteg, azon a hétfőn műtötték. A helyszínen derült ki, hogy négyen laknak ott… Sírt, nekem pedig azt kellett mondanom, hogy ne haragudjon, de itt nem fogok tudni segíteni, mert rajta kívül senkit sem érdekelt az egész.

Bevallotta, hogy a családtagjai csak arra várnak, hogy ő meghaljon. És ő ott egyedül, sírva, betegen pakolta tele a zacskókat, amiket adtam neki…

Közben  mindenki más lelépett vagy elment aludni… Nagyon rosszul érintett, hogy én adtam ennek az embernek egy olyan reményt, amit most el kell, hogy vegyek tőle, és még csak nem is az ő hibája miatt. És persze ezen kívül is sok szörnyű sorssal találkozom, sokaknak volt például bántalmazó szülője.

Nehéz is az önkéntes munka, de ad is. Számodra mit?
Úgy vagyok vele, hogy csak élünk, csak a napi szükségleteinket látjuk el, és nem alkotunk semmit. Olyan ember vagyok, aki szeretne valami olyat tenni, ami túlmutat önmagán. Azt akarom, hogy annak, hogy én megszülettem erre a földre, haszna legyen. És nem csak abban, hogy főzök a családomnak. Emiatt sokan támadtak is, pedig számomra ez egy életcélt adott.

Most már ott tartunk, hogy a párommal ülünk a kocsiban, és arról beszélgetünk, hogy a segítségnyújtást hova tudjuk még bővíteni.

Remélem, hogy találok szponzorokat, például takarítószer gyártókat – hiszen ezeket most saját pénzből vásárolom. Nem meggazdagodni akarok – azért szeretnék ebből profitálni is, hogy még több embernek segíthessek, méghozzá teljes munkaidőben. És nem akarok megállni a takarításnál. Már most beszélünk olyanokról, hogy kisebb felújítási munkálatokat is lehetne csinálni, rászorulóknak számlát kifizetni, vagy megetetni éhes gyerekeket. Vannak tervek, vannak álmok. Aztán, hogy hova és merre jutunk el, ez megint egy másik kérdés. De a takarítást nem szeretném abbahagyni.

Fotó: Fodor Barbara

Azt mondtad, vannak, akik támadnak. Innen nézve elég nehéz belekötni abba, hogy a hétvégéidből egy-egy napot arra szánsz, hogy takaríts másoknál. Ingyen.
Jaj, nagyon-nagyon sok kritikát kaptam, leginkább Magyarországról. Sokan csak azt látják, hogy én ebből majd mit tudnék profitálni. Mondják, hogy inkább adjak pénzt… de miből, hát nekem sincs, csak a segítségem van! De ha mondjuk lennének támogatóim, akkor lenne több nekem is, amiből viszont már tudnék adni. Az is felmerült kommentekben, hogy miért nem magyaroknak segítek? Erre most mit mondjak, nem Magyarországon élek! Vagy hogy minek reklámozom, amit csinálok, miért nem maradok csendben? Ha jótékonykodok, és nem sztárságot akarok magamnak, akkor minek posztolom? Miért nem foglalkozom a 16 hónapos gyerekemmel inkább?

Ingyen dolgozom. Miért? Miért vakarom más koszát? Volt komment, ami odáig eljutott, hogy a magyar gazdaság miattam látszik tönkremenni,

mert adom az ötletet a magyaroknak, hogy menjenek el ingyen dolgozni, és most már a munkáltatók sem akarnak 1000 forintnál többet adni a takarítóknak, mert én lehúzom a piacot. De persze nagyon kedves dolgokat is kapok! A legjobb az az, amikor valaki azt írja, hogy nézte a videómat, és elkezdett miatta takarítani.

Az Egyesült Államokban kevesebb támadást kapsz?
Ott nagyon nyitottak az emberek. Azért itt mégiscsak Amerikáról beszélünk, ahol mindenféle nemzetiségű ember megtalálható. Nagyon elfogadóak a legtöbb kérdésben (és most nem az olyan szélsőséges államokra gondolok, mint mondjuk Texas…), és nagyon tudnak lelkesedni. Például amikor itt erről beszélek, akkor mindenki azt mondja, hogy szuper dolgot csinálok. Míg Magyarországon az a fő kérdés, hogy de miből élek, hogy biztos ügyvéd vagy szívsebész a férjem, aki engem eltart, ezért tudom csak ezt csinálni, addig Amerikában ezeket senki nem kérdezi meg, ott csak örülnek, ha látják, hogy van, aki segít. Megkérdezik, küldhetnek-e adományt. Nem kell nagy dologra gondolni, volt, aki 25 dollárt utalt át. Vagy egy itteni magyar hölgy ötven dollárt, de olyan is volt, aki javasolta, készítsek kívánságlistát, amiből választhat, aki akar – és küldhet például egy ablaktisztítót vagy súrolószert.

Van már pár úgynevezett cleanfluencer, akiket azért követnek sokan, mert szeretik a takarítós, rendrakós videóikat nézni. Szerinted lehet ez egy valós irány a sok glamúros tartalom mellett?
A social media most leginkább arról szól, hogy nézel ki, milyen a fogad, milyen drága sminket tudsz megvenni. Kétszáz dollár egy pici rúzs, azt mutogatják a videókban, közben pedig rengeteg gyerek éhezik! Nem akarom, hogy csak ezekről a hamis hiúságokról szóljon a közösségi média, ami így sok emberben csak azt erősíti, hogy ő nem elég szép, nem elég sikeres. Úgy gondolom, hogy erősítenünk kell egymást, segíteni, így abban bízom, hogy az olyan tartalmak, amelyektől inkább jól érzi magát a nézője, sokkal nagyobb terek kell, kapjanak. Én ezért is dolgozom.

Kiemelt kép: Fodor Barbara