- Margaret Gallagher születése óta ugyanabban a több mint kétszáz éves nádtetős ír parasztházban él.
- Családja kezdetben betegség és anyagi nehézségek miatt maradt ki a korszerűsítésből, ő azonban később tudatosan választotta ezt az életet.
- A nyugdíjas nő aktív közösségi munkájáért kitüntetést kapott, és a brit királyi család tagjaival is találkozott.
Margaret Gallagher házában sötétedés után nem kapcsolódnak fel a lámpák. Nincs televízió zaja, nem búg a hűtőszekrény, és a mosógép sem jelzi dallammal, hogy végzett. Ha minden elcsendesedik, csak a kandallóban égő tőzeg sercegése és a falióra ketyegése hallatszik.
Margaret számára ez a csend az otthonosság egyik legfontosabb hangja.
Az asszony 1942. január 26-án, reggel kilenc óra öt perckor született a Mullylusty Cottage nevű házban, az észak-írországi Fermanagh megyében, az ír határ közelében. A pontos időpontra nyolc évtizeddel később is emlékszik.
A több mint kétszáz éves, fehérre meszelt házat Margaret nagyapja 1887-ben vásárolta meg Amerikába kivándorló rokonaitól. A falak kőből és agyagból készültek, a tetőt rozsszalmával fedték. A háromhelyiséges épület ma műemléki védelem alatt áll, de Margaret számára nem történelmi emlékhely, hanem az egyetlen otthon, amelyet valaha ismert.
Nem teljesen ő választotta ezt az életet
Margaret családja nem valamiféle modern világ elleni lázadásból maradt áram és vezetékes víz nélkül.
Amikor a környékbeli házakat az 1940-es és 1950-es években fokozatosan korszerűsíteni kezdték, a Gallagher család életét tragédia változtatta meg. Margaret édesanyja meghalt, amikor a kislány tízéves volt. Súlyos ízületi gyulladással küzdő édesapja ágyhoz kötötté vált, így az otthon átalakításához nem volt sem pénzük, sem erejük.
Margaret később úgy fogalmazott:
gyermekkora tízéves korában véget ért.
Otthon maradt, gondozta az édesapját, és megtanulta mindazt, ami a ház fenntartásához kellett.
Évtizedekkel később azonban Margaretnek már lett volna módja, hogy a modern vívmányokat is bevezessék otthonába. Addigra viszont felismerte, hogy nem vágyik másfajta életre.
Így telnek a napjai áram és vezetékes víz nélkül
A napok korán, rendszerint hajnali fél hat körül kezdődnek. Margaret először tüzet rak a nyitott tűzhelyen, majd vizet melegít a mosakodáshoz és a reggeli teához.
A friss vizet a közeli kútból vagy forrásból hordja. Egyetlen nap alatt akár tízszer is megteszi az utat a vödrökkel, ami idős korban komoly fizikai munkát jelent. A házat tőzeggel és fával fűti, az ételeket öntöttvas edényekben, nyílt láng felett készíti el.
Hűtőszekrény híján a húst aznap vásárolja meg, amikor felhasználja. A vajat káposztalevélbe csomagolva tartja hűvösen, a tartós élelmiszereket pedig egy tiszta, fedeles tárolóban őrzi. Kenyeret, kalácsot, pogácsát és süteményt is süt a tűzhelyén.
Olajlámpákat és méhviaszgyertyákat használ, de takarékoskodik velük, ezért napirendjét alapvetően a természetes fény szabja meg. Télen már kora este lefekszik. A híreket felhúzható rádión hallgatja, mobiltelefonját pedig napelemes töltővel tölti.
Az aktív nyugdíjaskorhoz Margaretnek nincs szüksége külön edzésre. A vízhordás, a tűzifa és a tőzeg mozgatása, a főzés, a takarítás, valamint a régi ház folyamatos gondozása minden nap megdolgoztatja.
Miért szereti mégis ezt a nehéz életet?
Margaret nem tagadja, hogy a puritán élet fizikailag megterhelő. A téli szél és az állandó eső próbára teszi, havazáskor pedig hosszú rúddal kell letolnia a havat a nádtetőről, nehogy annak súlya kárt tegyen az épületben.
Mégsem a nehézségeket látja először. Hanem a madarakat, amelyek a tetőben fészkelnek, a környező dombokat, a nyugalmat és azt a ritmust, amelyben mindig a természet az úr.
A házat nagyszülei, szülei és ő maga is ugyanazokkal a tárgyakkal töltötte meg. A kredencen olyan edények sorakoznak, amelyeket már a nagyapja is használt. A tűzhelyen ugyanúgy készül a szódakenyér, ahogyan generációkkal korábban.
Margaret számára mindez kapcsolat a családjával. Úgy érzi, azzal, hogy megőrzi a házat és az életformát, tiszteleg az előtte élők előtt.
Azt mondja, ez az ő magánya és vigasza.
Nem a társadalomtól fordult el, hanem maga dönti el, mikor és kit enged be az életébe. Az életét nem az határozza meg, mit nem birtokol, hanem az, amit értékesnek tart.
Megtalálta volna a sikeres öregedés titkát? Legyen értelme a napjainknak, maradjunk kapcsolatban másokkal, és érezzük úgy, hogy van beleszólásunk a saját életünk alakításába.
Nem remete, hanem a közösség egyik motorja
Aki egy idős nőt képzel maga elé fekete ruhában, a tűzhely mellett üldögélve, nagyot téved. Margaret szereti a divatot, hosszú fülbevalókat visel, sokat olvas, és kifejezetten szellemes társaság, ahogy arról a Meglepetés cikke is beszámolt.
Különösen kedveli az orosz irodalmat, köztük Dosztojevszkij műveit, de Seamus Heaney és William Butler Yeats verseit is szívesen forgatja. Örömmel fogad látogatókat, iskolai csoportokat és turistákat, akiknek mesél a régi ír vidéki életről.
Évtizedeken keresztül dolgozott közösségfejlesztési területen. Részt vett a környék kulturális és turisztikai életének szervezésében, történelmi társaságot alapított, egy közösségi egészségközpont létrejöttét is segítette, valamint békebíróként tevékenykedett.
Az idősödő generáció tagjai közül sokan ma sem hajlandók csendben háttérbe húzódni. A lázadó nyugdíjasok saját szabályaik szerint szeretnének élni, és Margaret is következetesen visszautasítja, hogy mások mondják meg neki, mit kellene akarnia.
Az egyszerű otthont választó északír asszony éppúgy felülírja a nyugdíjasokról alkotott sztereotípiákat, mint azok a belga idősek, akik Magyarországon kezdtek új életet. A két életforma szinte mindenben különbözik, mégis közös bennük az önrendelkezés igénye.
II. Erzsébettel és III. Károllyal is találkozott
Margaret közösségi munkáját 1994-ben a Brit Birodalom Rendjének tagja kitüntetéssel ismerték el. Ezt az akkori walesi hercegtől, a későbbi III. Károly királytól vehette át. Az alkalomra piros magas sarkú cipőt vásárolt, amely ma is ott áll az ágya mellett.
A brit uralkodóval később többször is találkozott. II. Erzsébet királynőt is személyesen megismerhette, akit kedves és méltóságteljes asszonyként őrzött meg az emlékezetében.
Különös kontraszt: Margaret járt királyi környezetben, majd hazatért abba a házba, ahol vizet kellett melegítenie a mosakodáshoz. A palota fényei után sem érezte szegényesnek az életét. Nem vágyott a fényűzésre, mert az otthonosság szerinte nem attól függ, mennyi kütyü villog a nappalijában.
Öko volt, mielőtt divatba jött
Margaret életmódja ma akár radikálisan fenntarthatónak is nevezhető. Alig termel hulladékot, összegyűjti az esővizet, helyben beszerezhető alapanyagokat használ, és csak minimális mennyiségű energiát fogyaszt.
Ő maga tréfásan úgy fogalmazott:
már jóval azelőtt zölden élt, hogy ez divatba jött volna.
Mégsem környezetvédelmi kísérletként tekint az életére. Nem szeretne példát mutatni azzal, hogy mindenkinek le kellene mondania az áramról és a csapvízről. Csupán arra figyelmeztet, hogy nem feltétlenül attól leszünk elégedettebbek, ha mindig a nagyobbat, fényesebbet és újabbat keressük.
Attól fél, egyszer el kell hagynia a házat
Margaret nem a modernizációtól fél, hanem attól, hogy egészségi állapota egyszer már nem engedi elvégezni a mindennapi feladatokat. A vízhordáshoz, a tűz fenntartásához és a tető gondozásához erő kell.
Egy korábbi baleset után szembesült vele, milyen sérülékeny ez a függetlenség. Nem az zavarja, hogy nincs elektromos hálózatba kötve, hanem az a gondolat, hogy egy nap talán el kell költöznie.
Ha nyerne a lottón, akkor is ott maradna.
Ez a ház ugyanis számára nem romantikus díszlet, és nem is makacs tiltakozás a modern világ ellen. A fehér falakban, a kopott tárgyakban, a kútból hozott vízben és a kandalló tüzében ott van a családja története.
Kapcsolódó: havi több százezret kereshetnek ezzel a munkával a nyugdíjasok
Fotó: Margareth Gallagher/Facebook
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!