- A clejani gyerekek családtagjaikat figyelve, hallás után sajátították el a muzsikusszakmát.
- Külföldön már világsztárok rajongtak értük, amikor Romániában még alig ismerték a nevüket.
- Történetük a világhír mellett az előítéletekről és egy eltűnőben lévő zenei hagyományról is szól.
Mitől képzett egy zenész? Attól, hogy éveken át skálázik, szolfézst tanul, kottát olvas, vizsgákon szerepel, majd esetleg a konzervatóriumig is eljut? Tény, hogy ez is a tudás egyik útja. Akad azonban, akinek a virtuozitáshoz nincs szüksége zeneiskolára.
A romániai Clejani cigány muzsikusai családtagjaiktól, hallás után sajátították el a szakmát, és gyakran már gyerekként lakodalmakban játszottak. Nem is akárhogy! Yehudi Menuhin rajongott értük, a Kronos Quartet együtt zenélt velük, Johnny Depp pedig Hollywoodba hívta őket.
A Taraf de Haïdouks története a tehetségről szól, de legalább ennyit mesél az emlékezetről, a szegénységről és egy különleges zenei hagyományról, amit külföldön hamarabb értékeltek, mint odahaza. Ez az ő rövid történetük.
Clejani különös zeneiskolája
Clejani Bukaresttől mintegy negyven kilométerre délnyugatra, Havasalföldön fekszik. A település hosszú ideje híres úgynevezett lăutarjairól, vagyis hivatásos, többségükben roma muzsikusairól. Lakodalmakban, keresztelőkön, temetéseken és más közösségi alkalmakon játszottak, kisebb együtteseiket pedig tarafnak nevezték.
A clejani zeneiskolának nem volt tanterme. Az órák otthon, próbákon és lakodalmakban zajlottak. A gyerekek figyelték az idősebbek kezét, megjegyezték a dallamokat, majd addig próbálkoztak, amíg el tudták játszani őket. A szakma rendszerint apáról fiúra öröklődött és a zenészcsaládokban a fiú gyakran apja hangszerét választotta.
Ez a tanulási mód rendkívüli memóriát követelt. Egy lăutarnak sokszor egyetlen hallás után meg kellett jegyeznie egy dallamot, majd a közönséghez és a táncosokhoz igazítva eljátszania.
A többórás, olykor többnapos lakodalmak egyszerre jelentettek fellépést, gyakorlást és vizsgát.
A hagyomány történetéhez súlyos társadalmi örökség is kapcsolódik. Havasalföldön és Moldvában a romák évszázadokon keresztül gyakorlatilag rabszolgasorban éltek; az utolsó felszabadító törvényeket csak 1855/1856-ban fogadták el.
A fejedelmi udvaroknak, kolostoroknak és földbirtokosoknak dolgozó romák között muzsikusok is voltak. Felszabadításuk után sok család továbbra is abból a mesterségből próbált megélni, amit nemzedékeken át gyakorolt. Történetüket csak a nyolcvanas években kapták fel egy etnográfusnak köszönhetően.
Hegedű mellé virtuóz jár! (Forrás: Getty Images)
Egy lemez, amely eljutott a vasfüggönyön túlra
Speranța Rădulescu román etnomuzikológus már az 1980-as évek elején felvételeket készített Clejaniban. Ő vitte el 1986-ban a faluba Laurent Aubert svájci etnomuzikológust is. Az ott rögzített anyag 1988-ban jelent meg a francia Ocora kiadónál Románia: a havasalföldi cigányok zenéje címmel.
A román kutatók már korábban ismerték és dokumentálták a clejani dalokat, a külföldi lemez viszont olyan hallgatókhoz is eljuttatta a zenéjüket, akik addig semmit sem tudtak erről a világról.
Az album egyik lelkes hallgatója Stéphane Karo belga zenész volt. 1989-ben ő maga is elutazott Romániába, hogy megkeresse a felvételeken hallott muzsikusokat. A Ceaușescu-rendszer bukása után Karo és Michel Winter különböző clejani zenészcsaládok tagjaiból összeállított egy nemzetközi turnézásra alkalmas együttest is. Ekkor született meg a Taraf de Haïdouks.
A név nagyjából azt jelenti, hogy a betyárok zenekara. Olyan törvényen kívüliekre utal, akiket a régi balladák gyakran a gazdagokat fosztogató, szegényeket segítő betyárokként ábrázoltak. A név ezeknek az igazságosztó népi hősöknek állított emléket.
A mesterség, amit el kellett lopni
„Ezt a mesterséget nem tanulod, hanem ellopod. Az igazi lăutar meghallgat egy dalt, majd hazamegy, és emlékezetből eljátssza, amit egyszer hallott” – mondta az együttes egyik legismertebb, idősebb tagja Nicolae Neacșu, becenevén Culai.
A mondat első hallásra tréfának tűnhet, pedig nagyon is kemény tanulási módszert ír le. A fiatal muzsikusnak figyelnie kellett, mert az idősebb zenésznek nem volt ideje leülni mellé és türelmesen elmagyarázni a dallamot. Amit viszont sikerült ellesnie és megjegyeznie, az bekerült a saját repertoárjába. A formális képzés hiányzott, a gyakorlásból azonban nem volt hiány, így a muzsikusok tökélyre fejlesztették a tudásukat.
Mellettük fiatalabb hegedűsök, harmonikások, nagybőgősök, furulyások és cimbalmosok játszottak. A különböző nemzedékek egyszerre vitték színpadra a régi balladákat, táncdallamokat és saját rögtönzéseiket.
Menuhin is felismerte, mit tudnak
A Taraf de Haïdouks első saját albuma, A romániai cigányok zenéje 1991-ben jelent meg, és rögtön a European World Music Chart élére került. A muzsikusok, akik korábban alig jutottak el szülőföldjük határain túlra, hamarosan Európa jelentős fesztiváljain és koncerttermeiben léptek fel.
1992-ben Yehudi Menuhinnal szerepeltek televízióban, a világhírű hegedűművész pedig közös színpadra is hívta őket. A találkozás azért volt különösen érdekes, mert Menuhin a klasszikus zenei képzés egyik legnagyobb alakjaként olyan muzsikusokat ismert el, akik egészen más úton jutottak el a virtuozitásig.
Később a híres Kronos Quartet szintén együtt dolgozott velük. A clejani muzsikusok közreműködésével készült Török dal dal felkerült a vonósnégyes 2000-ben megjelent Caravan című albumára. David Harrington, a Kronos alapító hegedűse később arról beszélt, hogy Caliu ösztönös és megállíthatatlan játékából ő maga is tanult.
Johnny Depp Hollywoodba hívta a muzsikusokat
A zenekar története idővel összefonódott a filmmel is. Tony Gatlif algériai születésű francia filmrendező ugyanis szerepeltette a clejani muzsikusokat a romák zenei vándorlását bemutató Latcho Drom (Jó utat!) című alkotásában, amit 1993-ban a cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard programjában vetítettek.
Később feltűntek Sally Potter 2000-ben bemutatott The Man Who Cried (A síró ember) című filmjében, Johnny Depp, Christina Ricci, Cate Blanchett és John Turturro oldalán. Depp annyira megkedvelte őket, hogy amerikai magánrendezvényekre is meghívta a zenekart. Amikor a Taraf de Haïdouks 2002-ben elnyerte a BBC Radio 3 világzenei díját, a színész adta át nekik az elismerést.
A csapat ekkor már Európában, Amerikában és Ázsiában turnézott. Yohji Yamamoto divattervező párizsi és tokiói bemutatóin zenész-modellekként is szerepeltek. A turnék után azonban sokan továbbra is Clejaniba tértek haza.
Külföldön sztárok, otthon alig ismerték őket
A világsiker furcsa ellentmondással járt. Mire a Taraf de Haïdouks megtöltötte a nyugati koncerttermeket, Romániában még mindig sokan nem ismerték az együttest. Amikor 2000-ben Bukarestben rögzítették a Band of Gypsies (Cigánybanda) című koncertlemezt, a román sajtót meglepte, hogy ennyi külföldi újságíró kíváncsi a helyi roma muzsikusokra.
Nyugaton az egzotikusnak tartott balkáni cigányzene képviselőiként ünnepelték őket. Romániában viszont ugyanezt a zenét társadalmi előítéletek és a jó ízlésről szóló viták kísérték. Egy zenetudományi elemzés szerint azokat a keleties és balkáni vonásokat, amelyeket a nyugati közönség izgalmasnak talált, a román kulturális elit egy része sokáig elmaradottnak vagy idegennek tekintette.
A zenekar ráadásul elsősorban a világzenei fesztiválok közönségét hódította meg, így nem került be igazán a nemzetközi könnyűzene fősodrába. A Taraf de Haïdouks neve sokaknak ismerősen csengett, a mögötte álló emberek történetét viszont alig ismerte valaki.
Mi maradt a világhír után?
A zenekar idősebb tagjai a kétezres években elhunytak. Az együttes fiatalabb tagokkal folytatta, de a mesterek távozásával lassan eltűnt az a nemzedék, amelyik még a második világháború előtti clejani zenei világban nőtt fel.
A zenészek új utakat is kerestek. A 2007-es Maskarada (Álarcosbál) című albumon Bartók, Hacsaturján, Liszt és más klasszikus szerzők műveit formálták saját zenei nyelvükre. A lemez különös párbeszédet teremtett a két világ között. A roma muzsikusok olyan komponisták zenéjét vették vissza, akik korábban maguk is sokat merítettek a kelet-európai népzenéből és a roma előadói hagyományból.
A történet legújabb fejezete Simona Constantin Caliu: Semmi más, mi mást is tehetnék? című dokumentumfilmje, ami 2026-ban került a román mozikba. Az alkotás Gheorghe „Caliu” Anghelt követi, aki az eredeti együttes felbomlása után új zenészekkel próbál visszatalálni korábbi sikereihez. A világhír emlékei mellett az öregedés és a családi nehézségek is megjelennek; Michel Winter és Johnny Depp szintén feltűnik a filmben.
Kapcsolódó: Interjú Lakatos Mónikával
Kiemelt kép: A Taraf de Haïdouks fellép a BBC Radio 3 világzenei díjátadóján, 2002. január 28-án, a londoni Ocean szórakozóhelyen. Dave Benett/Getty Images
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!